Miért olyan nehéz szembenézni önmagunkkal? Sokszor teszem fel ezt a kérdést magamban.

Terápiás gyakorlatomban találkozom bátor emberekkel és kevésbé bátrakkal. A nagyon bátor teljesen beleveti magát, bármiről legyen is szó, bármi jön fel a kezelés során, mer sírni, meri kimondani, amit nagyon nehéz kimondani, meri meghazudtolni önmagát is, és mer mosolyogni, amikor rájön saját turpisságára. A kevésbé bátor is odaáll önmaga elé, és óvatosan, de elindul. Azért ő is mer sírni, legfeljebb utána lefutja a köröket önmaga lesajnálásában, hogy ejnye-bejnye, én nem szoktam sírni. Ha nem szokott, annál jobb látni, hogy kijön belőle.

Ám egy dolog közös bennük: a szándék, hogy változtassanak azon, amitől rosszul érzik magukat. Elmennek olyanhoz, akit úgy ítélnek meg, hogy tud nekik segíteni. Mindenkinek más módszer, ember, környezet jön be. 

És találkozom olyanokkal is, akikben érzem a nagyon kemény ellenállást ebben a szembenézésben. Van aki bevallja, hogy ő ezt nem bírja, és van aki masszív tagadásban van. Megmagyaráz, mindent. Értelmez. Sorba rakja a logikai elemeket egy olyan dologban, ahol a logikának nulla haszna van. Vagyis az érzelmek, érzések puha közege közé keveri a merev, kocka megfogalmazásokat. Én ilyenkor belül nagyon értetlenül nézek, kívülről pedig igyekszem együttérző és értelmes arcot vágni.

Szóval: miért olyan nehéz a szembenézés?
Rengeteg oka lehet, mégis két nagyobb irányvonalat tudnék megfogni. Az egyik az a játszma, amiben áldozat lehetek, és ha megtörténik a szembenézés, akkor már nem játszhatom el többé a szegény mártírt. Például azt, hogy tulajdonképpen milyen jó vagyok, mert magam elé helyezek másokat, törődöm velük, én nem vagyok fontos, csak másoknak jó legyen. Így azzal sem áltathatom magam, hogy a pasik/nők a hülyék, ők tehetnek mindenről, én csak beleestem a csapdájukba. Ha nem nézek szembe magammal, akkor nem kell vállalnom a felelősséget a saját részemért. Hogy az én döntésem minden egyes lépésem és nem lépésem is. Hogy a saját életemért csakis én felelek, senki más. Felnőttként döntök. Ha például a szüleimet/pasikat/nőket/főnököket hibáztatom mindenért, az is egy döntés, a tény viszont nem biztos, hogy az igazságot tükrözi.

Hallottam olyanról, aki pszichológushoz járt, ahol ideális esetben önmagadhoz kerülsz közelebb, és úgy jött ki onnan valamennyi idő után, hogy megszakított minden kapcsolatot a családjával, mondván, hogy ők tehetnek mindenről. Megmaradt a harag, a keserűség, a kívülre mutogatás, a másik hibáztatása. Szerintem az illetőnek sikerült világokra eltávolodnia önmagától, mert neki ez könnyebb volt, mint őszintén megnézni ő miben volt ludas.

Aztán ott van a kissé nárcisztikus típus, aki azért nem akar szembenézni magával, mert akkor fény derül arra, hogy ő mégsem olyan nagyszerű egyén. Ez is egy játszma, ez is a bizonytalanságból fakad, és nagyon sok meló van az álarc kialakításában, amit muszáj mindenáron fenntartani.

Valamitől fél az, aki kerüli a találkozást önmagával. A paradoxon ebben, hogy nem is igazán ismeri a valódi önmagát, nem is tudja mitől fél, miért olyan nehéz megismerkednie magával. Van valamiféle összetákolt kép önmagunkról, természetesen ott vagyunk a töredékekben, de nagyon sok a felvett, ránk aggatott, kitalált részlet, amihez még akkor is ragaszkodunk, amikor már kinőttük ezt a gúnyát. Viszont még nem fáj eléggé.

Azt hiszem amikor már tényleg nagyon fáj, akkor sokan elindulnak befelé. Mégis látok olyat (sokat), akinek már nagyon fáj, már nagyon rossz, már iszonyú szűk és csapzott és lyukas az az álruha, amit évtizedek óta visel. Mégsem lép. Mégsem tesz semmit másképp, mint eddig. És mégis azt várja, hogy a dolgok megváltozzanak. A dolgok, nem pedig ő. Erre nincs válaszom, hogy miért csinálja ezt valaki. Miért választja a fájdalmakat, a rossz érzést, az örökös negatív körforgást valaki a könnyedség és mosolygós élet helyett? Miért hisz abban, hogy ő nem tehet semmiről, ezért nem tehet semmit? Miért hisz abban, hogy nincs felelőssége a saját életéért? Miért hisz abban, hogy ok és cél nélkül van itt?

Annak, aki fél, hiába mondom, hogy ez egy csodálatos utazás, olyan, amit önmagáért tehet meg. Mert az, aki fél, az mindentől fél: önmaga árnyékoldalától ugyanúgy, mint attól, hogy meglátja saját magját, fényét, nagyszerűségét és szerethetőségét. A pozitív dolgokat olykor nehezebb elviselni, mint a negatívokat. A szeretet sokszor félelmetesebb, mint maga a félelem. Döntés ez is, választás valami mellett.

„A fény túlságosan fájdalmas annak, aki a sötétségben akar maradni.”

Szücs Ildikó írása