Nem lehet mindig azonnal felállni. Nem lehet mindig mosolyogni. Nem lehet mindig elkerülni a letargikus hangulatot, ami éppen lenni akar. Mert ez egy folyamat része.
Elengedés, megengedés – írtunk már erről. Amikor azt mondja valaki külső szemlélő nekünk, hogy engedd el azt, ami foglalkoztat, amin kattogsz, akkor nyilván segíteni akar – vagy még inkább unja már a témát. Kívülről nézve nem érti mi bajod van, ha nem muszáj, akkor már meghallgatni se akarja. Lehet, hogy azért, mert nem tud mit kezdeni vele, vagy talán nála is bekapcsol valamit, amivel még nem akar szembenézni.
A lényeg, hogy ez az „engedd el!” egy teljesen felesleges mondat és nem segít. Én inkább azt mondom magamnak ilyenkor, hogy engedd meg... Engedd meg, hogy így legyél, ahogy vagy. Engedd meg, hogy átmenjen rajtad az összes hülyeség, ami ilyenkor végigmasíroz a fejedben. Engedd meg, hogy szomorú legyél, sírj, bezárkózz, dühöngj; engedd meg, hogy gyenge legyél, hogy haragudj a világra, hogy ne akarj ma embert látni, ne akarj ma beszélni senkivel, egyszerűen engedj meg minden érzést, ami megjelenik benned.
Miért érdemes megengedni a negatívnak titulált érzéseket?
Mert rengeteg energiát fordítunk arra, hogy ne fájjon, vagy ne látszódjon, hogy fáj valami. Mert azt hisszük, hogy az erő abban van, ha mindig mosolygunk, mindig pozitívak vagyunk és mindig mindenben meglátjuk a boldogság morzsáját. Biztos van olyan, aki már itt tart, le a kalappal előtte.
Szerintem azonban az emberi léthez hozzátartozik minden érzés, a skála habos-babos rózsaszín pozitív végétől a sötét szutykos negatívig. Ahhoz, hogy eldöntsem melyik érzést éltetem magamban, előbb meg kell tapasztalnom mindegyik oldalát. Sőt, ahhoz, hogy elengedjek valamit, legfőképpen egy érzést, előbb át kell élnem mindazt, ami hozzá kapcsolódik, és talán meg is kell értenem. De nem fejből, hanem megtapasztalásból.
Vállalni és esetleg kimutatni, hogy én most szarul vagyok: ebben van erő. Megmutatni, hogy gyenge is tudok lenni, negatív, erőtlen, szomorú, letargikus, emberi – ehhez kell erő. Nem szégyellni, eltakarni, eljátszani – még magunk előtt sem! –, hogy minden rendben, miközben belül darabokra hull minden.
Nem azt mondom, hogy tocsogni kell a kakiban, de valamiért most ezt akarod megtapasztalni, hogy süllyedsz, és ezt hagyni kell. Nagyon sok felismerést ad, ha közben figyeled magad, hogy most mi is történik és az vajon miért történik? Amikor nem azzal vagy elfoglalva, hogy minden érzésed ellenére erőlteted a jól-létet, hanem engeded az érzéseket végigfolyni magadon, akkor nagyobb eséllyel hallod meg azt a bizonyos belső hangot is, ami ki fog vezetni ebből a mocsárból.
Ha engedem, hogy megéljem azt, ami felbukkant bennem, és nem akarom lenyomni, elterelni a figyelmem, vagy egyből megszüntetni, akkor végigmegyek azon a folyamaton, ami majd eljuttat az elengedésig. Akkor majd elérem azt a pontot, ahol elengedem az önostorozást, az önutálatot, és az önmagammal való küzdelmet. Ezt azonban csakis akkor érem el, ha megjártam az út minden szakaszát – azt is, ahol saját bűzös mocsaramon kellett végig caplatnom. Mert megengedtem magamnak, hogy fájjon.
Szücs Ildikó írása
