Sokat gondolkodtam azon, vajon a spiritualitásba belefér a gyász? Gyászol az is, aki másként gondolkodik életről, halálról? Vagy könnyedén tovalibben egy szerette halála után? Nem nagyon hiszem.
Személyes eszmefuttatás következik.

Nem állítom, hogy napi huszonnégy órában az utolsó sejtemet is átjárja a spiritualitás, de úton vagyok és részben így gondolkodom és cselekszem, a másik részben meg elfogadom, hogy most itt tartok. Sokan vagyunk így: időnként megbotlunk, de mindig felállunk és mindig egyre hamarabb.

Ez a hozzáállás azért valahogy áthatja a halálról való gondolkodást is. Nincs rettegés tőle, de nincs becsomagolva jól hangzó közhelyekbe. Az élet része, valami másnak a kezdete, nem történik meg anélkül, hogy valaki legbelül bele ne egyezett volna. Döntés, csak nem tudatos.

Egyszer mindenki elveszít valakit, ki előbb, ki később. Meghal valakid, aki fontos, akit szerettél, mondjuk ő, akitől az életedet kaptad. Számít persze, hogy milyen volt a viszony köztetek. Láttam már olyat, akit nem érintett meg az édesanyja halála, és olyat is, akit összetört és sokáig úgy maradt. Összetörve.

Azt hiszem, valahol fantasztikus megtapasztalni az érzelmek és érzések ekkora skáláját, amit ilyenkor képes érezni az ember.

Mert mélyen legbelül tökéletesen tisztában vagy azzal, hogy minden rendben van. Tényleg minden úgy van jól, ahogy van. Ez nem üres klisé, egyszerűen érzed, hogy rend és harmónia van a világ folyásában.

De emberi lényként más érzések is kibuggyannak, akárhogyan is gondolkodsz, bármilyen legyen a világnézeted, hitrendszered, hited.

Hirtelen nincs az, aki eddig volt. Abban a formában legalábbis, amit megszoktál az évek alatt, már nincs. Mondatok, arcok, hangok emlékei rohannak meg – ha el nem fojtjuk őket –, és mind ő hozzá tartozik, hozzá kötődik, a képek lüktetnek és élnek a fejedben. És ez így van jól. Legyenek emlékek, amik megnevettetnek, megríkatnak, elszomorítanak, felvidítanak, fájdalmat okoznak és kisimítanak. Minden jó, minden helyénvaló.

Meg lehet engedni a sírást, a szomorúságot, átengedni magunkon a hiányt. Ettől nem vagyunk "nem spirituálisak", ettől emberiek vagyunk. És meg lehet engedni a jókedvet, nevetést, az életet, ahogy megy tovább és örömet okoz. Ettől pedig nem vagyunk érzéketlenek, ettől szintén emberiek vagyunk. A gyász egyedi folyamat, mindenki másképp éli meg.

Bevallom, hogy a gyász sokat hangoztatott akárhány lépcsőfokát nem tartom egyetlen, végső, mérvadó igazságnak. Az elmének van szüksége kapaszkodókra, neki kellenek a lépcsőfokok, amiket ha teljesít, akkor kipipálhatja és látszólag megy tovább. Ha jól tudom, ezt az elméletet pszichológus szakemberek alkották meg, és semmi baj se a kitalálókkal, se a lépcsőfokokkal. Szerintem ezek az elme és az ego szintjén szükségesek. Ám ha valakinek ez segít, akkor kövesse. De nem jelenteném ki, hogy mindenkinél konkrét szakaszokra lehetne bontani a folyamatot.

Ki mondja meg mi a "normális", mennyi ideig "kell" gyászolni és hogy csak úgy lehet-e, ahogy a nagy könyvben meg van írva? Senki. Ahogy írtam, a gyász valóban egyedi folyamat.

Talán csak Buddha, Jézus és más megvilágosodottak voltak/vannak abban az állapotban, hogy nem zuhannak össze, ha meghal valakijük. Ki tudja?

Én viszont, mint földi életet választott ember, átélek élményeket, megélek emberi érzéseket, és a tapasztalatoktól gazdagodok belül.

Ha képes vagyok három lépés távolságból szemlélni a dolgokat, akkor jobban megértem a miérteket, és átengedem magamon az érzéseket, de nem azonosítom magam velük, nem időzök tovább a fájdalomban, mint amennyire szükségem van. Mert valamennyi kell, része az egésznek.

Azt hiszem sokat számít, amikor el tudunk kísérni valakit, jelentsen ez mindenkinek mást, és tartson bármeddig is a folyamat. Mert közben magunk is végigmegyünk valamin, ami esszenciális ahhoz, hogy valóban rendben legyünk az élet folyásával. Az elkísérés jelenthet fizikai, lelki cselekedetet, egyszerűen ott vagyunk a távozó mellett, néha csupán lélekben.
Amikor nem közhelyekre hallgatok, nem a félelem vagy az elvárások irányítanak, akkor megérezhetem a távozó ki nem mondott szavait. A békéjét, amiből megérzem, hogy benne valóban minden rendben van. 

Vannak könnyek, és vannak pillanatok, amikor elfelejtjük, hogy már nincs többé. A kapocs azonban nem szakad meg. És igen: emberként gyászolok akkor is, ha másként tekintek életre-halálra, mint ahogy tanították.

Szücs Ildikó írása

Ha tetszett, amit olvastál, böngéssz a cikkek között, kedveld az oldalt, ha pedig kurzusainkról, akcióinkról tájékozódnál, iratkozz fel a hírlevélre. Sokat nem zaklatunk, de segítünk megtalálni az önmagadhoz vezető utat. Változtatni mindig időben vagy.