Tényleg akkor szereted magad, ha megadod a testednek-lelkednek azokat a hétköznapi apróságokat, amire vágysz? Például beülsz néha egy kád forró vízbe gyertyafénnyel és borospohárral a kezedben. Vagy olyan ételeket eszel, amitől jól érzed magad. Veszel magadnak egy könyvet csak úgy. Elmész Honolulura. Vagy ha elengedő én-időt harcolsz ki magadnak.
Az önszeretet valóban annyi, hogy megengeded magadnak a kényeztetést és magadra mosolyogsz minden nap a tükörben? Talán igen. Bár inkább valami sokkal mélyebb és több.

Az önszeretet témája annyira kényes, nehéz, és fájdalmas, mégis alapvető, hogy simán tananyagnak kellene lennie. Talán nem kérdés, hogy miért fontos, viszont kérdés, hogy hogyan lehet elérni, megteremteni, megtartani. Sok könyv, tanítás, elmélet és okosság szól az önszeretetről, "tanácsokat" is kapunk hozzá, amivel nagyjából semmit nem tudunk kezdeni. Nem megy egyik napról a másikra, és még maga a felismerés is csak a nulladik lépés az úton. Tapasztalatom szerint nagyon sokáig észre sem vesszük magunkon. Írtam az elfogadás és a megengedés közötti különbségről, és ennél a témánál én például nagyon éreztem, hogy nagyon nem mindegy melyikre fókuszálok. Mert én elfogadhatom a testemet, a természetemet, a hangomat, a gondolataimat, viselkedésemet olyannak, amilyen, de ezzel még messze nem szeretem azokat. Elfogadhatom, hogy hibázom, megbántok másokat, ember vagyok satöbbi, de ennek semmi köze az önszeretethez. 

És akkor felteszem ezeket a kérdéseket: hányszor hülyézem le magam egy nap? Hányszor káromkodom el magam az ügyetlenségemért, mert leejtettem valamit, bevertem a fejem, karom, lábam, szempillám? Hányszor szidom magamat, a munkámat, a kocsimat, az életemet? Hány panasz fogalmazódik meg a gondolataimban és hányszor kívánom, hogy bárcsak ne így lenne, hanem másként?

Emlékszem a felismerésre, amikor arcul ütött az érzés, hogy sehol nem tartok önmagam szeretetében. Akkor azt kérdeztem magamtól: mennyire nem szeretem magam, ha hagyom, hogy ezt csinálják velem? Ha a másik nem tisztel, akkor én nem tisztelem magam. Ha a másik kritizál és ez bánt, akkor én vagyok elégedetlen magammal. De miért vagyok elégedetlen? Miért nem látom ki vagyok valójában?

Arra jöttem rá, hogy a sok rámrakódott réteg lefejtése csak apró lépésekkel fog menni. Szalámi technika: feldarabolni a problémát kis részletekre és mindig az aktuálisra koncentrálni. Nem előre rohanni, nem megoldani egyszerre mindent és még többet. Ez valakinek zsigerből megy, egy forrófejű, türelmetlen és érzékeny embernek kevésbé. Bele lehet merülni az önsajnálatba és szenvedésbe olyan gyönyörűen, hogy öröm nézni azt a monodrámát, amit eljátszok a magam szórakoztatására.

Szóval persze fontos, hogy elkezdjük felfejteni az önszeretet hiányának okait, kinél mi a gyökere, egyénileg, mert nem lehet mindenkire ráhúzni az általánosság lepedőjét. De ahhoz, hogy azonnal tegyek valamit ellene, nem várhatok arra, hogy majd egyszer kioldódik bennem minden. És amit tehetek most rögtön, hogy abbahagyom az önostorozást és önmagam szidását. Már ez is elég gyakorlat a hétköznapokban, hogy odafigyelek arra, mikor szidom magam. Mert olyankor szembemegyek a szeretettel.

Azt hiszem a szeretetet amúgy sem lehet különválasztani külön kategóriákra: önszeretet, mások szeretete, mind egy kutya. Szeretet van, mindenben és mindenre kiterjedően. Olyan nincs, hogy szeretek másokat, de magamat nem. Azt hisszük, hogy lehet így csinálni, de érezni, hogy valami hibádzik.

Magunkkal kell kezdeni, mindig és minden helyzetben. Itt van a megengedés: hogy megengedem az életnek, magamnak, hogy olyan legyen amilyen, a változtatni akarással együtt. Mert választhatok melyik részemmel tudok azonosulni és melyiken szeretnék változtatni. Az utóbbi miatt nem ostorozom magam, hiszen most ebben a pillanatban ezt tudom, ilyen paramétereim vannak, és ha ezek nem működnek, akkor keresem azokat az utakat, amik jobban szolgálnak engem és másokat is.

Egyedül vagyunk, de közösen vagyunk benne az egyedüllétben. Viszont magammal vagyok a nap huszonnégy órájában. A legcsodálatosabb szövetségese vagy legádázabb ellensége lehetek magamnak. Én döntöm el, melyiket választom.
A hogyan azért még mindig meg tud kérdőjeleződni, de az apró lépések mindig jó ötletnek tűnnek. Kezdve azzal, hogy ma önmagam szeretete mellett döntök. Mindig csak ma.

Szücs Ildikó abszolút szubjektív írása

Ha tetszett, amit olvastál, böngéssz tovább, kedveld az oldalt, nézz körül kurzusaink között is és gyere vissza. :)