Van ez a sokat hangoztatott dolog, ami a cél lenne, a lényeg, a minden. De emberként - valljuk be - igen nehéz ezt kivitelezni, főleg ha csupán homályos fogalmaink vannak róla, mit is jelent tulajdonképpen.

Igen, mondhatnánk, hogy például az anyai szeretet feltétel nélküli, mert ezt tanították nekünk, mert ebben az illúzióban jó hinni. Mellőzzük a paradicsom dobálást, ha azt mondom, hogy nem minden anyai szeretet feltétel nélküli, és ha kicsit is bele gondolunk, akkor felfedezhetjük ennek igazságát. És ez nem baj. Fura gondolat lehet, de az biztos, hogy a világ és benne az élet tökéletesen meg van szerkesztve, akkor is, ha nincs szemünk hozzá, hogy meglássuk.

Szóval nem megyek bele külön szeretet-fajtákba (anyai, apai, gyermeki, isteni, baráti, szerelmi, kutyás-macskás-nyulas, hegyes-völgyes-tengeres és a többi), hanem legyen ez csak szimplán az a szeretet, amire a megalkotott ember képes. Ez sem jó szó, nem képes rá, hanem benne van, viszont olykor valóban nehezen hívja elő magából.

Nagyon sok, nagyon jó irodalom van erről a témáról, mindegyik hozzátesz valamit a megértéshez - ami nem könnyű feladat, de mivel az ember aggyal rendelkező lény, aki ráadásul néha gondolkodik is, ezért nem hagyható ki a megértésre való törekvés.

Tehát itt van ez a másik szervünk, a szív, amihez társítjuk a szeretet érzését. Ez bizony gyorsabban kezd el dobogni, ha a szeretett személyre gondolunk, vagy találkozunk vele. Olykor meg akar szakadni, ha megbántanak vagy elveszítünk valakit; és melegség önti el, amikor számunkra kedves dolgot látunk, hallunk, tapasztalunk. Akkor, gondolnánk, biztosan ott lakik ez a feltétel nélküli szeretet is. 

Ám ha őszinték vagyunk, akkor észrevesszük, hogy az ilyen szíves érzéseknél felbukkan valami más is, amivel aztán kisebb-nagyobb csatározásba bonyolódunk. Ez pedig az agy, egy szintén fizikai szerv, benne megszámlálhatatlanul sok és színes gondolattal, amelyek ugyanolyan megfoghatatlanok, mint az érzések. Ez a kettő (agy és szív) aztán elkezd diskurálni egymással, először csak szelíden, ilyen-olyan érvekkel, aztán már határozottabban állítja mindegyik a maga igazságát, végül ha nem vigyázunk, vérmes csatározást folytatnak a győzelemért. Mert ezek aztán győzni akarnak, mindegyik azt akarja, hogy igaza legyen.

Vagyis adva van a szív, amiben laknak az érzelmek; és két emelettel feljebb béreli a padlást az agy, ahol meg a gondolatok tanyáznak. Amikor ők ketten szeretnek, akkor ott vannak elvárások, feltételek, igenek és nemek, tudnak fájni, és tudnak bántani, megsértődni, örülni az egyik pillanatban és elszomorodni a másikban - mind attól függően, hogy mit tesz vagy mond a szeretet tárgya, milyenek a körülmények, milyen az időjárás, vagy hogyan állnak éppen a csillagok.

De akkor hová, melyikbe fér bele ez a feltétel nélküliség?
Szerintem egyikbe se.
Van valami más, ami nem egy harmadik szerv, nem egy megfogható valami, még a "helyét" is nehéz lenne meghatározni. Úgy tudnám megfogalmazni, hogy ez az az esszencia, ami kitölti a fizikai testet, és túl is nyúlik azon. Nevezzük léleknek. 
Van amikor a lelkünkkel szeretünk, és az egészen más minőség, mint a forró csoki iránti szeretet, vagy egy csodás szempár, egy formás fenék iránti fellobbanás. De még a forró, igaznak tartott szerelemnél is különb. Mélyebb talán, vagy inkább magasabb?

Álljon itt egy idézet, ami nálam pontosabban fogalmazza meg a különbséget: 
"A vágynak semmi köze nincs a szeretethez. Van vágy szeretet nélkül és van szeretet vágy nélkül. Az igazi becsületesség az, ha még szerelmes is vagy valakibe, akkor is csak szereted. Ha nem használod a vágyad kielégítésére a másikat, még akkor sem, ha vágysz rá. Még akkor sem, ha ez egy pozitív gesztus."

Igen, igen, ez felvet egy csomó kérdést, például azt is, hogy akkor most önmegtartóztató buddhaként kell ülni egy fa alatt, átszellemült mosollyal az arcunkon és csak szeretni a világot? Nem kötődni, nem választani, nem élvezni a földi örömöket?
Ezt csak az tegye, aki ettől valóban boldogságot érez. Én inkább arra gondolnék, hogy ha nagyon figyelünk befelé - és felfelé -, akkor meg lehet különböztetni mikor mivel szeretünk. És bármelyik jön föl, annak szimplán megengedni, hogy legyen; nem kritizálni, nem a másik fajtát akarni, csak tudatosan tudni, hogy éppen melyik van porondon. Hiszen semmi baj nincs se az aggyal, se a szívvel, csak jó tudni melyik mire való. A lélekkel meg pláne fel sem merül semmi gond, és aki érzett már ilyet, az tudni fogja miről írok.

Amikor megmagyarázhatatlan az, amit érzel - valaki más iránt, magad iránt, csak úgy. Amikor nem veszed sorra a kategóriákat és körülményeket és viselkedéseket, hogy ez igen, ez nem, ez talán, ez akkor, ha... Amikor nincsen ott, a "jó, de..." frázis. Amikor nincsen "de szeretném, ha...", és nem húzod rá a társadalom, a család, az elméd által kitalált címkéket. Amikor nem azon agyalsz, hogy helyes, helytelen, erkölcsös, szabályos, illik, így szokták...?Csak a hála és öröm van minden pillanatért, minden fénysugárért, mindenért, ami adódik. Nem mész a jövőbe és alternatív valóságokba, csak éled a pillanatot mindenestül, ahogy eléd rakja az élet.

Ha azt gondolod, hogy ez megalázkodás és szánalmas, akkor nem sikerült átadnom a saját megértésemet. 

Talán másnak másmilyen, számomra ilyen a feltétel nélküli szeretet, és azt is sejtem, hogy ezt erőltetni nem lehet, viszont amikor felbukkan, akkor mindenestül be kell engedni és fürödni benne.

Szücs Ildikó írása (Lukács Barbara gondolatai után szabadon:)

Ha tetszett, amit olvastál, kedveld a bejegyzést, az oldalt, szólj hozzá, írd meg a gondolataidat az omynoakademiablog@gmail.com címre, és látogasd meg az oldalt máskor is!