A figyeleméhség, a szeretet utáni vágy a legtöbb emberben létező jelenség, még olyannál is, akinek egészséges kapcsolatai vannak. Ha nem rakjuk helyre magunkban, milyen fajta figyelemre vágyunk és azt honnan kapjuk meg, könnyen olyan zűrzavarban találjuk magunkat, amelynek mozgatórugója a tudatalattinkból irányítja tetteinket és a tudatos szinten nem értjük a történéseket. Viszont az önbecsülésünket észrevétlenül rombolja rendesen.

Pilát Gábornál olvastam az érzelmi portyázásról, de Csernus doktor is említ hasonlót, csak másképp nevezi. Ő (finomítva a kifejezésen) szeretet-szajhának hívja azokat, akik a tiszta szeretetnél alább adják és úgymond „lemennek kutyába” egy kis törődésért. Durván hangzik, igaz? Pedig rengetegen esnek bele ebbe a csapdába, és észre sem veszik, hogy közben megalázzák magukat, az önértékelésüket pedig a béka feneke alá taszítják.

Mi is tulajdonképpen ez a jelenség? Amikor szingli vagy, szívesen találkozol olyanokkal a másik nem képviselői közül, akiktől kapsz egy kis odafigyelést. Ezek lehetnek exek, vagy barátoknak nevezett ismerősök, haveri kapcsolatok, amiben azonban van valami más is. Nem azt mondom, hogy férfi és nő között nem lehet barátság, de gondoljunk bele: ha két ember valamikor intim kapcsolatban volt egymással, azt nehéz figyelmen kívül hagyni a későbbiekben is. Persze, elmúlhat a vonzalom, már nem úgy tekintenek egymásra és a többi blabla – egy ilyen fenntartott kapcsolat akkor is sántíthat, és itt a rendszeres találkozásokon van a hangsúly.

Nem szeretek általánosítani, de amit látok, hogy az ilyen viszonyokban az egyik fél valami mást, többet akar a másiktól. Ez lehet pusztán a figyelem, vagyis az energia, amiért cserébe nem ad semmit. Elveszi magának, fürdik a tudatban, hogy ha kedve van, kicsit rángathatja a másikat. „Csak” egy kávéra, "csak" megbeszélni ezt-azt, „csak” egy laza dumálásra, amiből kinyerheti az egoja hízlalásához szükséges figyelmet, lubickol benne kicsit, aztán megy tovább. Ismerős?

Hány olyan helyzet van, amikor valamelyik fél folytonos várakozásban van, hiszen a kávé, a beszélgetés, a találkozás azt jelenti, hogy a másik érdeklődik utána, a következő alkalom majd biztos rendes randi lesz és tovább alakul a kapcsolat. Aztán valahogy ez sosem történik meg, a várakozó fél pedig azzal nyugtatja magát, hogy a másik „még nincsen kész”, de mivel időről-időre keresi, szépen beérik a dolog. És ha hívja, ugrik, mert nem veszi észre, hogy ebben ő nem nyerhet. Önmagát viszont lassan teljesen elveszíti. 

Ha kellünk valakinek, akkor az beleáll a dologba, választ és pont. Nem húzza az időt, nem köntörfalaz, nem lebegtet, hanem dönt és tesz a döntéséért.

Ha nem dönt, mismásol, magyarázkodik, elkeni a választást, ugyanakkor keres, mert „szüksége van a társaságunkra”, akkor valójában az energiánkra van szüksége, amit mi önként és dalolva odadobunk neki. Így megyünk bele ebbe az érzelmi portyázásba, morzsákat koldulunk és azt hisszük ez a szeretet. Nem húzzuk meg a határunkat, nem mondjuk, hogy ez méltatlan számunkra, inkább azzal áltatjuk magunkat, hogy jó ez így, pont erre van szükségünk. Magányos perceinkben kibuggyanó könnyeinket pedig úgyse látja senki, és magunk előtt is letagadjuk.

A történet még bonyolultabb, ha valaki párkapcsolatban él, mégis szüksége van máshonnan is megkapni a figyelmet. Itt nem arról van szó, hogy ne lehetne szóba állni az exekkel, vagy bunkónak kell lenni velük. De ha az egyik fél helyet ad a másokkal való rendszeres találkozásnak, azzal a jelenlegi kapcsolatából vonja el a figyelmet, és ezzel gyors vagy lassú halálra ítéli azt.

A legnagyobb veszélyt mégis az önértékelésünkre jelenti, ami nem lehet magasan, ha tartósan belemegyünk ilyen játszmákba. Ennek előzménye az önszeretet hiánya, aminek előszobája az önismeret. Megismerni mi esik jól, mire vágyunk, mennyit érünk és hinni, tudni, hogy igenis a legjobbat érdemeljük. Merjünk egyedül lenni, mérlegelni mi fontos nekünk és kinek vagyunk valóban fontosak. Tanuljuk meg észrevenni, hogy a kihasználás nem egyenlő a szeretettel.

Nem mondom, hogy könnyű. Akinek már megtépázták az önbizalmát, nehezen áll fel, egyedül még nehezebben. Van, akinek áldásként jön ilyenkor valaki, aki szereti annyira, hogy felnyitja a szemét és megtanítja látni. De ha a szándék megvan, akkor elég nyitott szemmel járni, hallgatni, olvasni olyan módszert, embert, utat, ami segít feltérképezni önmagunkat. De minden esetben önmagunkban kell előhívni azt az erőt, ami felemel. Mert az ott van mindenkiben, a kérdés az, hogy őszintén választjuk-e önmagunkat a saját életünkben.

Szücs Ildikó (szubjektív) írása
(Képek forrása: Pixabay, Freepik)

Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket, böngéssz és kattints. Az Omyno Akadémia kurzusain pedig segítséget kapsz az önismereti úton. Mindig időben vagy a változtatáshoz.