Az év egyik legszebb ünnepének varázslatos hangulata lassan lecseng. Van, aki imádja ezeket a napokat, és van, aki a háta közepére sem kívánja. A két véglet között pedig a különböző hangulatok és élmények széles spektruma sorakozik.

Ahogy beszélgetek ismerősökkel, barátokkal, azt veszem észre, hogy szinte mindenki tud legalább egy olyan mozzanatot mondani, amit nem szeret az ünnepekben. Egy rokon, akihez nem szeret menni. Egy családi szokás, amivel régóta nem tud azonosulni. Megfelelési kényszer a szülők felé, borvirágos nagybácsik idióta szóviccei, visszatérő kérdések szigorú nagymamáktól, vagy éppen a család, a társ hiánya miatti keserű magány érzése.

A karácsony sok mindenre jó. Ha például nem volt időnk betegeskedni ősszel, akkor ez remek alkalom arra, hogy lerobbanjunk. A szervezet jelez, hogy pihenj, kisapám! De azért mégiscsak jó benne az, hogy ritkán látott családtagokkal, barátokkal tölthetünk együtt időt, elvileg szeretetben. Vagy mégsem? Miért van az, hogy sok helyen igenis hiányzik az igazi meghittség, az igazi elfogadás a másikkal szemben, az igazi szeretet egymás között? A válasz nyilván nem a karácsonyi kajadömpingben keresendő, és a kényelmetlen érzéseknek sem a kötelező jópofizás az oka.

Ünnepi érzés nem azért van bennem, mert a naptár azt mondja, hogy itt az ideje. A naptár persze emlékeztet bizonyos eseményre, amit megünnepelhetek, de a hangulatot nem ez fogja felébreszteni bennem.

A mások iránt érzett szeretet nem a karácsonyi fények, a bejgli vagy a fenyőillat miatt fog felébredni bennem. Ugyanígy a haragom, szomorúságom, magányom sem fog csak azért eltűnni, mert csillagszórókkal rajzolhatok a levegőbe szikrázó szíveket.

De valamit mégis előhív ez az ünnep szinte mindenkiben, talán a legfontosabbat. A csendet. A befelé figyelést. Amikor valóban megállunk egy pillanatra, és megpillantjuk magunkat a tükörben – tiszta szemmel. Néha ez tényleg csak egy pillanat, majd gyorsan elfordítjuk a tekintetünket, mert nem állunk még készen a szembenézésre. Olykor azonban vesszük a bátorságot és hosszabban elmélyülünk, lenyugszunk, számot vetünk, sírunk-nevetünk, majd megvilágosodunk. Egy icipicit.

Felébredni bármikor fel lehet, nem csak karácsonykor. Ám amikor a csoda aurája tölti ki a levegőt, láthatatlan csillámport szórva a fejünkre, amivel apró béke-morzsákat ültet el bennünk, akkor egy kicsit könnyebb kinyitnunk a szemünket. Meglátni mindazt, amit nem csak az ünnep idején szeretnénk megélni, hanem minden nap minden pillanatában. Vagy legalábbis törekedni rá, hogy ne az elvárások, megfelelések, csalódások, rágódások, bosszankodások irányítsák a lépteimet. Hogy valóban elkezdjem tudatosan megvalósítani azt az életet, amiben jól érzem magam. És ha ennek elkezdésére egy dátumot akarok kitűzni magamnak, az csakis egy időpont lehet: a MOST.

Szücs Ildikó írása

Ha tetszett, amit olvastál, kövesd a blogot és kattints a kedvelésre!

(Fotók: pixabay.com)