Ha egyetlen mondatban kellene megválaszolnom a kérdést, akkor azt mondanám: azért, mert ilyenkor nem csak magunkkal nézünk szembe. Hanem az összes felmenőnkkel és emberrel, akik hatással voltak ránk életünk során. És ez nem kis feladat.

Bármilyen önmunka során a legfontosabb, hogy soha ne az egészet akarjuk megoldani egyszerre, hiszen az tökéletes lehetőséget teremt arra, hogy azt mondjuk: ó, hát én megpróbáltam, de olyan nagy falat, inkább félreteszem kicsit... és lesznek kifogások, magyarázatok, ön-megnyugtatások miért hagyunk mindent ugyanúgy.
Van az úgynevezett szalámi-technika, amikor kis szeletekre osztom a problémát, és mindig csak egy szelettel foglalkozom. Így lehet lassan előre jutni, lépésről lépésre, és mivel nem megy minden azonnal, közben még a türelem fantasztikus erényét is elsajátíthatjuk. Ami azért valakinek nehezebben megy, mint másoknak. (Hallomásból tudom, hogy akadnak ilyen emberek...)

Szóval egy dolog, hogy felismerek magamban mondjuk valami zavarót, valamit, amit szívesen letennék. De ha egy apróságot megváltoztatok, óhatatlanul borul minden arra épített kis hitrendszerem és szokásom, amik bár szintén nem szolgálnak engem, de mégis kényelmesek, megszoktam már őket, időnként lehet miattuk nyafogni, meg különben is az enyémek. Így aztán sokáig ha lépek is egyet előre, gyorsan lépek kettőt hátra, biztos ami biztos.
A másik dolog, hogy felismerek magamban valami kellemetlent, ami nagyon emlékeztet például valamelyik szülőmnek a mintájára. És akkor jön egy belső dilemma, hogy mihez is kezdjek ezzel? Sokféleképpen megnyilvánulhat a felismerés: tagadás, harag, vád, önsajnálat, másik sajnálata, felmentés vagy épp felelősség áthárítás. Előfordulhat, hogy nagy vehemenciával szembesítem a másikat, mert feljogosítva érzem magam azáltal, hogy én bezzeg megláttam ezt a mintát, és nézd meg mit tettél velem irgum-burgum blablabla. Vagy elfojtom és magamban puffogok, mérgezem a saját és a kapcsolat energiáját a ki nem mondott sérelmekkel. Ezek azonban nem megoldások, csak az ego válaszreakciói a felmerült problémára és megkerülési stratégiái, ami erősíti a "minden maradjon így" mentalitását.

Akárhonnan nézzük, jóóó nagy adag bátorság kell ahhoz, hogy valaki hajlandó legyen őszinte lenni önmagához. Tök mindegy, hogy ez a saját érdekünk, hogy egy boldogabb önmagam legyek, ez nem elég vonzó ajánlat számomra, ugyanis az eredményt nagyon szeretném, de az odavezető út kínjait már inkább megspórolnám.

Én azt tapasztaltam, hogy ez nem így működik. Nem hiszem, hogy szenvedni jöttünk a földre, még csak azt sem mondanám, hogy kőkemény tanulás az ittlétünk. Inkább azt érzem, hogy a lényeg a megtapasztalás. Mindennek a megtapasztalása, és aztán ennek a tapasztalatnak csak hagyni, hogy legyen. Mire gondolok? Hogy nem kell feltétlenül elhelyeznem a tapasztalatot, nem kell minősítenem se jónak, se rossznak, nem kell belehelyeznem kategóriába, vagy egy érthető rendszerbe, mert ezek a rendszerek egyrészt tanult, hozott struktúrák, másrészt az ego kapaszkodói és ítéletei. Az egyetlen dolgom a tapasztalattal, hogy eldöntsem számomra jó-e vagy sem, szeretném még átélni vagy sem.

Visszakanyarodva a szembenézéshez. Amikor egy egész sor családi mintát - karmát - cipelek, és mindannyian cipelünk valamennyit, akkor valahogy elnehezül az egész megtapasztalás. Hiszen itt van az, amikor szét kell tudni választani a saját dolgomat a nem sajátomtól. Az én felelősségemet a másik felelősségétől. Félre kell tudni tenni a hibáztatást is, ugyanakkor a másik vagy önmagam felmentését is. És ez a legritkább esetben sikerül egyedül, segítség nélkül.

Erre van például a családállítás módszere, amelyik felállítja a generációs energetikai mintázatot, megértést és kioldást is hoz. Vagy a kineziológiai oldás, amely szintén az energetikai rendszerben oldja fel a feszültségeket. Akár a meditáció, a hipnózis, a segítő beszélgetés, és minden olyan önismerettel foglalkozó módszer hasznos, amelyik nem csak az arcodba tolja a megváltoztatni valót, de feloldást, megoldást is kínál hozzá.

Nem mondom, hogy fájdalommentes, mégis van ebben valami nagyon felemelő és megtisztító érzés. Minden apró siker erősíti az embert, hogy legyen ereje és kedve tovább menni, hogy akarjon fejlődni és meghaladni az elődeit, a szüleit, önmagát. Hogy megadja magának azt az önszeretetet, amivel önmaga legjobb verziójává válhat, és ez legyen a legtermészetesebb az életében. Hogy önmagát választja mások helyett.

Szücs Ildikó írása

Ha tetszett, amit olvastál, kedveld a bejegyzést, kövesd az oldalt és látogass el az Omyno Akadémia honlapjára önfejlesztő kurzusokért. Mindig időben vagy a változtatáshoz.