Az ősi kultúrákban volt egy jelképes vörös sátor, ahová a nők elvonultak havonta egyszer. Néhány napig nem kellett ellátni a törzsben kiszabott teendőiket, a gyerekekre a közösség vigyázott, az asszonyok pedig teret és időt kaptak önmagukra. Nem azért, hogy ne zavarják a férfiakat a hisztijükkel, hanem azért, mert az a pár nap másról szólt. Másfajta állapotban voltak, és ezt a törzs tiszteletben tartotta.

Mint nő, nagyon is vágyom ebbe a vörös sátorba. Bár ha a modern társadalomban felállítanék magamnak egyet, és elvonulnék, akkor elképzelhető, hogy a vörös sátor helyett egy sárga házban ücsöröghetnék kedvemre.

Valahol útközben eljutottunk a nőiség mély tiszteletétől odáig, hogy ránk húzták a hisztérika lepedőjét arra az időszakra, amikor a legelesettebbek vagyunk. És már mi sem vesszük komolyan magunkat. Mindent megteszünk, hogy ne látszódjon, elfojtjuk a fájdalmat, lenyomjuk a hangulatunkat, és olykor még büszkék is vagyunk arra, hogy még így is teljesítünk és megfelelünk az elvárásoknak.

Minden hónapban elveszíteni bizonyos mennyiségű vért nyomot hagy bennünk akkor is, ha nem veszünk róla tudomást. Ilyenkor elveszítjük a megtermékenyülés lehetőségét. Elveszítünk valamit, ami meghalt bennünk, és ezt el kell engednünk, meg kell gyászolnunk. Megtisztulunk testileg is és lelkileg is. Nem mondom, hogy hatalmas drámát kell csinálni belőle, ami előtt boruljon térdre mindenki.
De ha én felismerem a saját megváltozott állapotomat, és azt jelzem a környezetemnek, akkor jólesik, ha nem valami közhelyes választ vágnak a fejemhez, hanem elfogadnak ezzel a hangulattal is, mint nőt.

Ez is én vagyok, ez mutatja meg, hogy egészségesen működő testem van, amihez hozzá kell hangolnom a lelki működésemet is. Szükségem van a gyászra, hogy megsirassam az éppen ki nem használt termékenységemet. Ez egy ősi minta bennünk, amiről tudati szinten fogalmunk sincsen, ezért magunknak sem tudjuk megmagyarázni mi a bajunk. Magamon megfigyeltem, hogy testileg akkor fájdalmasabb a dolog, ha van valami az életemben, amit el kellene engednem, de nehezen megy. Ilyenkor a testem rezonál a lelki küzdelmemre.

Szerencsére egyre több olyan férfit ismerek, akikben megtalálható az a fajta mély tisztelet a nők iránt, ami ebben a pár napban extrán jólesik tőlük. Hogy emlékeznek arra: nekik is egy nő adta az életet. Mert igenis kell hozzá a férfi is, hogy megerősödjek a nőiségemben.

Az első lépés azonban én vagyok, és minden nő. Hogy mi tiszteljük magunkban a változás állapotát. Ne szégyelljük, hogy ilyenkor érzékenyebbek vagyunk, kevésbé aktívak és legszívesebben elvonulnánk egy magányos sarokba. De ha ezt nem is tesszük meg, legalább ne rohanjunk a konditerembe megmutatni ki a leány a gáton. Legyünk az az ősi nő, aki befogadó, passzív és minden hónapban újjászületik.

Szücs Ildikó írása

Ha tetszett a bejegyzés, nyomj egy kedvelést és kövesd az oldalt!