Van olyan, hogy szomorkodni kell. Mert elvesztettünk valamit. Vagy valakit. Mert nem kaptunk meg valamit. Nem sikerült, elment, elhagyott, nem jött, túl későn jött, elromlott, megrekedt, lezuhant, összetört. És nem lehet továbbmenni mosolyogva. Nem is kell.
Persze, hogy van egy olyan energetikája a szomorúságnak is, ami nem az építő jellegű és nem előre visz. De nem gondolnám, hogy megakasztana, inkább csak üresjáratba tesz. Ilyenkor leül a lelkem, és megvárja, hogy kisimuljon. Mert a veszteség már megtörtént, akármi legyen is az. És az ember emberből van, ezerféle érzéssel átitatva, és most éppen ezt a szürkéslila szomorúságot veszi elő és nézegeti kicsit.
Aztán jön egy ünnepi időszak, ami minden évben eljön, és hozza magával az összes rárakódott maszlagot. Ilyen akció, olyan csomag, vegyél ezt, és ne hagyd ki azt. Majd belebotlunk apró, fényes kis csendességekbe, amik emlékeztetnek arra, miről is szól az ünnep. Szeretet, meghittség, szentség - hát ez mind nagyon szép. De az ünnepi szomorúság akkor is rád törhet, ha van szerető családod, férjed, feleséged, kutyád, gyereked, unokád, szüleid, barátaid. Pénzed, házad, kocsid, bankszámlád. Nem csak az lehet szomorú ilyenkor, akinek hatalmas hiányai vannak a jól-lét alapfeltételeiből.
A hiány sokféle lehet, és semmiképpen sem minősíti az embert az, ha valaminek a hiánya miatt szomorú, és nem veszi könnyedén az őt ért fájdalmakat. Számomra a teljességhez hozzátartozik a nevetés mellé a sírás, a boldogsághoz az elmúlás, és a kemény tapasztalás után az áldott ajándék. És a karácsonyhoz akár a szomorúság is. Vallomást teszek: engem falra ken, ha ilyenkor azt kezdik el sulykolni, hogy mennyi mindenért KELL hálásnak lenni, hogyan KELL a szeretetet érezni, és igazából az a minimum, ha Mary Poppins bölcs és huncut mosolyával legalább olyan színes a világom, mint az övé.
Az emberben alapvetően ott van a szeretet, ott van a hála, ott van az elégedettség, sőt még a boldogság is benne bújócskázik valahol. De néha hadd menjenek el szabadságra, hogy később sokkal jobban tudjam értékelni őket. A szomorúságban olyan igazságokat fedezhetek fel, amikre szükségem van a továbblépéshez. Meggyászolhatom azt, ami elveszett; elengedhetem azt, amit addig tartottam; megállhatok, mert idáig rohantam.
Lehet ölelni azt, aki szomorú. Lehet vigasztalni, megnevettetni, vagy együtt sírni vele. És lehet csak mellette lenni, szívvel, meleg takaróként beburkolni a tudattal, hogy rendben van minden, amit érez.
Szücs Ildikó írása
