Talán senki nem bántódik meg a nagy gondolkodótól kölcsönzött mottó pikírt átfogalmazásán. Minden tiszteletem Descartes-é és az ő felismeréseinek (szinte) örök érvényű igazságaiért. Ám ha megfigyeljük, egy ideje azért kezdjük sejteni, hogy a sok gondolkodás itt-ott nem a megfelelő irányba vezet. De nem véletlenül bukkant fel bennem a nagy gondolkodás közben a kérdés, hogy vajon a mai ember is olyan magasztosnak éli meg a filozófus kijelentését, ahogyan azt annak idején ő? Vagy átfordult valami másba?
Nem régen írtam egy bejegyzést arról, mennyire vékony határ van a véleménynyilvánítás, és a másik dolgába való belebeszélés között. Ide sorolnám a kritika és kritizálás jelenségét is, és olykor megdöbbenve nézem az olyan embert, akinek minden kilégzése egy kritikus mondat.
Persze a jó emberismerők elég hamar levágják a másikról, hogy a folytonos kritizálás mögött milyen személyiség bújik meg. Én például lassan veszem észre, mert első körben a kritikát valamiféle nyersen megfogalmazott jó tanácsnak veszem, megvizsgálom azt és megkérdőjelezem a saját döntésemet. Ez természetesen felvet olyan kérdéseket, hogy én mennyire vagyok szilárd az elhatározásomban, mennyire vagyok befolyásolható, vagy éppen biztos önmagamban. De nem mindig ilyen egyszerű a dolog. Mi van, ha a kritikus ember a vérrokonom? Vagy egy barátom, akiben bízok; netán valaki, akibe szerelmes vagyok. Észrevételem szerint ezekben az esetekben azért akadozik az egyértelmű agyműködés és reakció.
Aki állandóan kritizál, azt erőteljesen az egós működései irányítják. Kifelé él és figyel, mindenről van határozott véleménye, erről beszélni is nagyon szeret, és nagyon szeretne meggyőzni az igazáról. Mert igazság az egy van, mégpedig az övé. Ha nem értesz egyet, akkor rosszul látod a dolgokat, nem gondolkodsz tisztán (vagy egyáltalán nem is gondolkodsz). A felszínen lévő dolgokat kapargatja, ha mélyebbre szeretnél menni, akkor azt hisztinek, túlzott lelkizésnek vagy egyszerűen felesleges szócséplésnek titulálja, és felhívja a figyelmedet, hogy nem látod a lényeget.
Ha rendben vagyok magammal, akkor meglátom, hogy e mögött brutális kontroll kényszer van, miközben a befelé fordulásra való igénynek, és ezáltal az önismeretnek igencsak híján van az emberünk. Ez megfűszereződhet kevéske önszeretet hiánnyal, és egy adag pesszimizmussal. Ugyanis az erősen kritikus ember nem csak mások dolgaival elégedetlen és azokat tudja náluk jobban, hanem a világ folyását is ferde szemmel nézi.
Lehet sérüléseket szerezni attól, ha valaki állandóan kifogásolja életünk minden lépését. Meg lehet bántódni rajta, tud nehéz perceket, órákat, napokat okozni, még éveket is. Néha el lehet sétálni onnan, ahol csak a méreg áramlik felénk szeretet helyett. Néha pedig nem. És olykor lehet „csakazértis” szeretetet érezni a kritizáló iránt, mert annak látjuk, aki: kisgyerek, akit folyton bíráltak ölelés helyett. Meg lehet ölelni, ha hagyja, és utána elsétálni onnan. Mert meggyógyítani nem lehet kívülről, viszont értelmetlen benyelni a felőle áradó mérgeket.
Szücs Ildikó (szubjektív) írása
Ha tetszett a cikk, oszd meg másokkal is, nyomj egy kedvelést és kövesd az oldalt! ;)
