Aki olvasott bármit Carlos Castaneda-tól, az ismeri a peyote vagy pejotl kaktusz nevét. A sámánizmus egyik fontos része a szellemvilággal való kapcsolat, és ehhez a sámánok különböző gyógynövények változatait használják, mert ezek segítségével könnyebben tudnak kapcsolódni a láthatatlan világhoz és lényeihez. Minden sámánkultúrának megvan a kedvelt növénye, amit évszázadok vagy évezredek óta használnak és a szertartások fontos részét képezik.

A peyote egyik változata a dél-Amerikában honos San Pedro kaktusz, ami a perui indián törzsekben terjedt el. A növényben lévő meszkalin az, ami tudatmódosító hatással bír.
Beszélgettem egy barátommal, itt név nélkül szerepel, aki kipróbálta. Ő nem sámán, nem vallásos, nem dohányzik, nem iszik alkoholt, masszív realista és materialista férfi, aki kísérletező kedvű, kissé őrült, és szeretnivaló lélek.

Pontosan mit fogyasztottál?

Én San Pedro kaktuszt ettem eddig három alkalommal, nagyjából tíz év leforgása alatt.

Milyen megfontolásból tetted?

Olyan megfontolásból, hogy meszkalint juttassak a szervezetembe.

Hogy módosítsam a tudatállapotomat, és más szemszögből lássam a világot. Kicsit kozmikusabb, nyugodtabb és megértőbb perspektívából szerettem volna.

(Nevet.)

És sikerült?

Igen, általában sikerült.

Milyen körülmények között ettél?

Volt, hogy barátokkal fogyasztottam, de egyedül is ettem. Mindkettő jó. Az fontos, szerintem, hogy ne vadidegenekkel, hanem ismerősökkel legyünk. Ha társaságban eszitek, akkor valamivel aktívabb a hatása, mert van valamiféle kommunikáció közöttetek. Persze csak akkor, ha nem eszik túl sokat belőle az ember, amitől annyira készen lesz, hogy nem tud beszélni. Vagy nem akar.

Veled előfordult ilyen?

Nem. Mi általában megvártuk a hatását, ami lehet 1 óra, de akár 3 is.

Amikor elkezd hatni, akkor az olyan élmény, hogy arról beszélni kell. Ilyenkor elmondtuk ki mit érzékel, vagy mit lát csukott szemmel. Mert nyitott szemmel nem érzékelhető különösebb elváltozás.

Hogyan jutottál hozzá?

Mindhárom alkalommal Londonban vettem, kis csomagban vannak a kiszárított kaktusz darabkák.

Ez legális?

Nem tiltott. Sok fajtája van, de például a klasszikus peyote kaktuszhoz nehéz hozzájutni, mert nagyon ritka. Akik a nevelésével foglalkoznak, azok nem osztogatják bárkinek, mert 6-7 évig tart felnevelni egy növényt, mire meg lehet enni. Jó kapcsolatok kellenek hozzá, vagy el kell menni közép-Amerikába és keresni egyet a sivatagban.

És a San Pedro?

Az kicsit gyorsabban nő, de nagyobb mennyiséget is kell elfogyasztani belőle, mert a meszkalin koncentráció alacsonyabb benne.

Milyen formátumban etted? Van valami trükk hozzá?

Volt, hogy egyszerűen a szárított darabokat megettem, ami borzalmasan keserű. Kiszárítja a szádat és ettől még nehezebb megrágni és lenyelni. Amikor egyedül ettem, akkor ledaráltam, megfőztem és csoki fagyihoz kevertem. De ezzel azt értem el, hogy maga a kaktusz nem lett csoki ízű, viszont a fagyinak ugyanolyan keserű, kaktusz íze volt. Egyszer pedig a szárítottra ettem gyorsan joghurtot, mert az volt éppen kéznél.

Mesélj, mit éreztél?

Érzésre…hát nagyon nehéz elmondani.

Mi az, amit szavakba tudsz önteni, vagy amire emlékszel?

Nyugodtabb, lassabb, szemlélődőbb lesz tőle az ember. Mintha az érzékszervein túl is fel tudná fogni a világegyetem létezését. Nem csak annyit érzékel, hogy milyen színű a tapéta, vagy milyen ízű a fagyi, hanem valamiféle mélyebb megértéssel lesz a kozmosz iránt.

Láttál valamit a becsukott szemhéjad mögött?

Igen. (Nevet.) Olyan klasszikus, bolygók és csillagok áramlanak körülöttünk érzés volt. Egyik alkalommal kettőnknek volt egy közös képzetünk. Megettük a kaktuszt, és úgy éreztük, nem történik semmi. Jobb híján lefeküdtünk aludni, majd nagyjából egyszerre kiáltottunk fel, hogy látunk valamit. Mindketten egy hatalmas nagy sejtet láttunk, ami valahogy úszott a levegőben. Fantasztikus élmény volt. (Megint nevet.) Ezt fokozni akartuk, ezért gondoltuk kimegyünk a külvilágba, ahol több inger érhet minket és akkor majd többet is érzékelünk. Szóval kirohantunk a télbe éjjel 2-kor, és a fél méteres hóban másztunk fel egy domboldalon, mert úgy sejtettük, hogy ott lesz a nirvána.

És mi volt a domb tetején?

Még több hó.

És a nirvána?

Nem volt ott. Hacsak nem az a rengeteg hó a nirvána, és az a felismerés, hogy a tested nem rendelkezik korlátlan energiaforrással, és bizony le kéne mászni a dombról, és valami elemózsia meg innivaló után nézni a téli éjszakában. Ha ez is része a nirvánának, akkor mi egy kulcslyukon betekinthettünk. És tényleg létezik.

Volt valamilyen kellemetlen utóhatása?

Nem, a növény formátumban elfogyasztott meszkalin után nincsen semmilyen utóhatás. Lecseng olyan 6-8 óra alatt, majd alszol egy nagyot és másnap éled tovább a világodat. Amikor olyat próbáltunk, amiben lehetett valamilyen mesterséges anyag is, akkor emlékszem másnap mindenki kicsit levert volt. Szürkének tűnt a világ, és a társaság lány tagjai sírdogáltak, hogy de hát tegnap olyan szép volt minden, ma meg minden „normális”.

A növénytől pedig nem volt ilyen.

Nem. Talán a koncentráció miatt, vagy talán mert az anyaföld adja. Bár ha megpróbálsz megenni két kiló kaktuszt, akkor valószínűleg kihányod. Az anyaföld így adja tudtodra, hogy ami elég, az elég.

Láttál olyat, hogy valaki túl sokat evett és baja lett tőle?

Nem, ebből nem. Azt hiszem, aki még sosem fogyasztott ilyesmit, élte világát és megitta a kis pálinkáit, hozzá volt szokva a saját kis tudatmódosítóihoz, akkor lehet, hogy egy kaktusz teljesen máshogy hat rá, mint az addig megszokott szerek. El tudom képzelni, hogy neki egyfajta meglepetés, vagy kihívás az, hogy szembesül azzal: kizökkent a gondolkodása a szokásos medréből, és olyan dolgokra gondol, amikre nem szokott. Talán nem is akar, de a szer dolgozik benne, nem tudja egy varázsütésre kikapcsolni, és akkor ez kissé kellemetlen érzést kelt benne.

Adott-e olyan élményt, hogy bármikor szívesen ennél újra?

Az elfogyasztása nagyon nehéz. Ha most ideadnál egy darabot, nem lenne kedvem megenni. Az indiánok évente egyszer esznek egy békés kis szertartás során. Megisszák az adagjukat a főzetből, leülnek, és mindenki inkább befelé fordul. Lerendezi magában azokat a dolgokat, amiket egyébként nem tudna. Megnyugszik, megtalálja a kapcsolatot a kozmosszal, majd utána folytatja az életét, vidámabban vagy megfontoltabban, mint előtte.

Tehát mondhatjuk, hogy nehéz rászokni.

Nincs az a késztetés, hogy rászokjak. Az indiánok évente egyszer eszik, én sem akarnám többször. Ugyanakkor szerintem nem rosszabb, mint meginni négy felest, sőt, talán még kevésbé terheli meg a szervezetet, mint az alkohol. A törzsekben nem véletlenül állnak úgy a kaktuszokhoz és a meszkalinhoz, mint egyfajta szentséghez, amit tisztelnek és istenítenek.

Mert az élmény, amit ad az olyan, mintha kiemelné az embert a saját létezésének börtönéből arra a 6-8 órára. Ami szerintem nem árt senkinek. Mármint kilépni a börtönből.

Mikor ettél utoljára?

Körülbelül 8 évvel ezelőtt.

És ilyen élénken él benned az élmény?

Azért halványodik, de igen.

Van még bármi, amit elmondanál róla?

Talán érdekességképpen azt, hogy az utolsó fogyasztás után pár évvel szereztem egy ilyen kaktuszt, és még mindig megvan, mert nem akartam megenni. Nagyjából öt éve. Jó érzés látni, ahogy növekszik, mint egy kis istenke. És az istenként nem esszük meg. Talán majd egyszer. És akkor meglátjuk, hogy még mindig a barátunk-e.

Szücs Ildikó írása

Ha tetszett a bejegyzés, nyomj egy kedvelést és kövesd az oldalt!