Amikor több-kevesebb éven át tartó küzdelmes, illúzióktól terhes, féléber életünkből elkezdünk felébredni, eleinte csak pillogunk és nem értünk semmit. Majd vesszük a bátorságot, és elindulunk azon az úton, ami valahová önmagunkba vezet, és minden sarkon találunk egy felismerést, egy megdöbbentő ismeretet, egy tükröt, egy reflektort, ami kendőzetlenül világítja meg addig rejtegetett tévedéseinket. Ekkor még elég óvatosan lépegetünk, mert mégsem olyan kellemes, ha úton útfélen ráébredünk hamis mintákra, mások által belénk nevelt, ránk akasztott működéseinkre, téveszméinkre, amik bár nem a sajátunk és szűk is ránk, de azért megszoktuk.

Aztán jönnek a jobbnál jobb módszerek és ötletek, hogyan találjunk lelki békét, hogyan teremtsünk meg bármit, hogyan gondolkozzunk pozitívan, hogyan rendezzük be a meditációs sarkunkat; hogy tartsuk az ingát, hogy vessünk kártyát, hova zarándokoljunk el, hogyan figyeljünk befelé, hogyan hallgassunk, hogyan ne hallgassunk; mit együnk, hogyan tartsuk a kezünket-fejünket-lábunkat-fülünket jóga közben, lélegzés közben, meditálás közben… míg nem egy nap besokallunk, megcsömörlünk, kicsit visszacsúszunk, és kicsit megsiratjuk a békés tudatlanságban töltött átlag életünket.

Aztán persze megint feltámad bennünk, hogy jó, jó, de azért ez mégsem elég. Ezúttal élesebb érzékekkel figyelünk és választjuk ki a nekünk megfelelő tanításokat, szemléleteket és (tév)utakat. Van, amikor valóban rátalálunk arra a módszerre vagy rendszerre, ami segít, amit magunkénak érzünk. És ez jó. A csapda abban van, amikor azt hisszük: mindent tudunk, és csak ez az egy helyes út létezik, minden más hamis, kamu, béna. És elkezdjük önkéntesen hirdetni a sajátunkat, nagyjából mindenhol és mindenkinek, és főleg olyankor, amikor nem is kérdeznek.

Azt hisszük mi már mindent tudunk. Mi már OTT vagyunk, ahol a bölcsek köve terem, ahol ragyog ránk a fény, meg belőlünk, körülöttünk, lótuszülésben lebegve fogyasztjuk el mosolyogva a rendkívül egészséges reggelinket, és a klotyón is szivárvány jön ki belőlünk. Aki pedig ezt nem érti, az sajnos még nem tart ott, neki még sokat kell tanulni, fejlődnie, és majd szegény egyszer talán eljut abba a földi nirvánába, ahol mi már teljes békében létezünk, de azért nem biztos. Hiszen nekünk a nagy látó is megmondta, hogy mi különleges feladattal jöttünk a földre, nekünk is dolgunk van, kiválasztottak vagyunk.

Talán reklám-ízű amit írok, de az egyik legfontosabb, amit az Omyno Akadémia kurzusain megtanultam, az az, hogy: nincsenek kiválasztottak, mert mindenki az. Mindenkinek ugyanazok a források állnak rendelkezésére, ami által fejlődhet és megteremtheti magának azt az életet, amiről álmodik. Mindenki kezében ott a kulcs, mindenki szemében ott a lehetőség, hogy meglássa az ajtót, és kivétel nélkül mindenki részesülhet abból az energiából, ami körülvesz minket. Kérdés, hogy ki mit kezd vele.

Azt nem tudom, hogy a spirituális ego állapota teljesen kikerülhető-e. Én nem tudtam kikerülni, átmentem rajta, éltem, és amikor felismertem, akkor először fogtam a fejem, majd jót mosolyogtam magamon és beláttam, hogy nem szeretnék ebben az állapotban maradni. Én úgy léptem túl rajta (ha valóban túlléptem, inkább azt mondom: időnként túllépek), hogy nyitott vagyok mindenre, ami felbukkan. Hogy nem betonozódom bele egyetlen szemléletbe, nem tudom kimondani egyetlen útra se, hogy csak az, vagy csak ez a jó.

Figyelek. Hallgatok és meghallgatok. Ha érzésre rezonál velem az, amit hallok, befogadom. Ha nem, akkor átengedem magamon. Ha elcsípem magam, hogy okoskodok, akkor megállok egy pillanatra és emlékeztetem magamat, hogyan álljak a világhoz és másokhoz. Azt nézzem, ami összeköt, és nem azt, ami szétválaszt.
Az Egységet mindennel, valódi alázattal.

Szücs Ildikó írása

Ha tetszett a bejegyzés, nyomj egy kedvelést és kövesd az oldalt!