Telnek a napok, teszem a dolgom, legtöbbet automatikusan, ösztönből. Aztán felbukkan valami új, amit meg kellene tanulni. Nosza, lehunyom a szememet, csettintek kettőt az ujjammal, netán összeütöm a sarkaimat, és hipp-hopp már tudom is. Majd kinyitom a szememet, és … Ja nem, mégsem így megy ez.
Állítólag különböző módon tanulunk meg új dolgokat. Bizonyos ismereteket, szaktudást, szokást könnyebben sajátítunk el, másokat meg nehezebben. Ez, ha nem is tévhit, de nem is fedi teljesen a valóságot.
Úgy 40 évvel ezelőtt Noel Burch, a Gordon-féle tanítási módszer egyik gyakorlója megalkotta elméletét arról, milyen fokozatokon megyünk át egy új képesség vagy szokás elsajátítása közben. Megfigyelte, megvizsgálta, szétszedte, majd összerakta, és arra jutott, hogy kivétel nélkül mindenki 4 állomáson megy keresztül, amikor valami újat tanul. Ez nem függ se intelligenciától, se képességektől, se az időjárástól, se a hangulatunktól.
Ezt 4 lépcsős tanulási modellnek nevezte el.
Az első lépcsőfok a tudatalatti alkalmatlanság. Ennek a mottója, hogy „Nem tudom, amit nem tudok”. Mielőtt bármilyen új szokást, készséget vagy ismeretet el akarok sajátítani, nem vagyok tudatosan tisztában azzal, hogy azt még nem tudom. Csak a tudatalattimban van, hogy még nincs meg ez a tudásom.
A második lépcső a tudatos alkalmatlanság. „Már tudok róla, de még nem vagyok gyakorlott benne.” Ez az a rész, amikor már tudatában vagyok a megtanulandó készségnek, és annak is, hogy még nem vagyok elég jó benne. Mint amikor vezetni tanulunk, és a fejünkben ott sorakozik mindaz, amire figyelni kell: a kormány, a sebváltó, a kuplung, az irányjelző, a táblák, a visszapillantó tükör és a többi. Minden végtagommal mást kell csinálnom, ezer felé kell figyelnem, és bénázok is eleget. Ez gyakran a legfrusztrálóbb szakasza a folyamatnak.
A harmadik lépésben jön a tudatos alkalmasság. A mottója: „Tudom, hogyan kell csinálni, de koncentrálnom kell arra, pontosan mit kell tennem.” Ezen a szinten már minden a kezemben és a fejemben van arról, amit csinálnom kell, de figyelnem kell folyamatosan, és a cselekvésem, a tudásom még nem automatikus. Ez hiába természetes, hiszen még nem épült be a készség, de azért meg tud őrjíteni.
Ezután jön a negyedik, végső lépcsőfok, ami a tudatalatti alkalmasság. Vagyis: „Tudom, és erőlködés nélkül teszem.” Itt már bebetonozódott a tudatomba, tudatalattimba, kezembe és mindenhová a tudás, és automatikusan, természetes könnyedséggel, rutinból és ösztönösen tudom elvégezni.
És miért is jó az nekünk, ha tisztában vagyunk ezekkel a lépcsőfokokkal? Változtat ez valamit a folyamaton? Azon nem, de a hozzáállásunkon igen. Kivétel nélkül így épül be a tudatunkba majd a tudatalattinkba minden új szokás és készség. Nem tudjuk átugrani vagy kihagyni az egyes fokokat, viszont ha tudatosítjuk, hogy éppen melyikben vagyunk, azzal csökkenthetjük a frusztrációnkat és elkeseredettségünket, amikor valami nem sikerül rögtön.
Terápiában például ezzel a páciensnek is segíthetünk, ha végigvezetjük őt a lépcsőfokokon, és megnyugtatjuk, hogy csak idő kérdése mikor rögzül benne az új tudás és válik ösztönös cselekvéssé. Mert sikerülni fog, és miközben figyeljük azt, amiben éppen vagyunk, amit éppen megélünk, és ezt tudatosítjuk, azzal a legjobbat tesszük magunknak, mert jelen leszünk a JELEN-ben. Erre (is) jó tudni azt, hogyan tanulunk.
Szücs Ildikó írása
