Társtalanság a tömegben - Vajon divat lett a magány?
2020. szeptember 29. írta: OmynoAkadémia

Társtalanság a tömegben - Vajon divat lett a magány?

Miért nincs társa a felnőtt társadalom felének? Miért nem találnak egymásra azok, akik vágynak rá, akár férfiról, akár nőről legyen szó? Vajon a társa-dalom rendszere arról szól, hogy mindenki mindenkinek a társa, vagy senki senkinek?

Szabad bölcsész lévén, ami nagyjából felér egy filozófiai végzettséggel, élek a jogommal, hogy leírjak egy kis eszmefuttatást. Összegyúrom, amit mindannyian tudunk vagy sejtünk, és teljesen tudatában vagyok annak, hogy ezzel talán darázsfészekbe nyúlok, de sebaj.

hands-437968_1280.jpg

Annyira sokfélék vagyunk, hogy felsorolni sem lehet, és pont ezért általánosítani sem szeretek. Nem mondom azt, hogy a nők ilyenek, a férfiak meg olyanok, mert pontosan ez a fajta hozzáállás távolítja el a kettőt egymástól. Persze vannak jellemző tulajdonságai, erősségei és hendikeppjei mindkét nem képviselőjének. Ugyanakkor vannak érzések, benyomások és tapasztalatok, amit a legtöbben átéltünk felnőtt bukdácsolásaink során, akár nők vagyunk, akár férfiak, akár megtaláltuk már életünk párját, akár nem, és akár hiszünk benne, akár nem.

Minden tiszteletem és hálám azoké, akik valóban elégedettek és boldogok abban, amiben vannak, értelemszerűen ez nem róluk szól.

Mit élhetsz meg, mint férfi? Például hogy a nő határozott, önálló, teszi a dolgát, nem kell megmenteni, mint a királylányokat, és nem alszik nálad egy vad szex után. Vagy: hogy a nő anyagias, számolgat és méricskél, semmi nem elég neki, mindig többet akar, és folyton elégedetlen a meglévő tárgyakkal, élményekkel, teljesítménnyel. Vagy: cuki otthont teremt, szeretetben neveli a gyerekeket, istenien főz, elvárja, hogy hazaérj időben, és nem akar túl sokszor szexelni. Vagy: bizonytalan önmagában, ezért mindenbe beleegyezik, mindenre mosolyog, keveset beszél és langyos a vérmérséklete.

Vagy ezek bármilyen kombinációját vehetjük, de akár házas, akár egyedülálló a férfi, nézőpontjából sokszor az bontakozik ki, hogy ami éppen van, az nem egészen jó, és ezért vagy folyton morog, vagy nem kell. Ha cuki a nő, beszólósat akar. Ha nagyszájú, akkor szerényebbet. Ha van véleménye, akkor ne legyen, ha meg nincs, akkor buta. Ha nőcisen öltözik, akkor miért csípi ki magát, ha meg kényelmesen, akkor miért nem nőiesebb. És sorolhatnám.

man-1156543_1280.jpg

És mit élhetsz meg, mint nő? Például hogy csak egy éjszakára kellettél, mert az este varázslatos férfija nem akarja nyakába venni azt, aki vagy. Vagy: hogy beszélgetni jó veled, izgalmasnak tart és ad a véleményedre, de barátnőnek nem téged választ. Vagy: annyira odavan érted, hogy folyton körülötted zizeg, ír, keres, programot szervez, betábláz az életébe és teljesen beszippantana az életébe. Vagy: szereti hogy gondoskodsz róla, biztonságot teremt neked, és néha megpaskolja a feneked dicséretképpen, de lelkizni ne kelljen sokat, és inkább hagyd békén. Vagy: annyira laza kapcsolatban akar lenni veled, hogy ritkán jön össze a harmónia, mert időről-időre mindenki mást akar.

És ugye ezek különböző variáció lehetnek, de a nőknél is sokszor úgy tűnik, hogy ami éppen van, az nem jó, ami lehetne, az meg valamiért nem megfelelő és nem kell.

people-2563474_1280.jpg

Na akkor hol is van mindennek a gyökere? A kérdés nem beugratós...persze hogy önmagunkban. Legyek bár férfi vagy nő, ha nekiállok kifogásolni a másikban ezt vagy azt, az nem róla szól, hanem rólam. Én nem vagyok elégedett azzal, aki vagyok, én nem tudom elfogadni se a sötét, se a fényes oldalamat, én nem tudom szeretni önmagam, és ezért vagyok képtelen szeretni bárki mást.

Lehet tiltakozni, aztán lehet tükörbe nézni. Belül, mélyen, brutális őszinteséggel. Nem kívül gonosz a világ, nem a többi ember nem ért engem, nem ők bántanak - mert az én világomnak én vagyok a közepe, a teremtője. Választhatok: szenvedek a magam teremtette valóságban, vagy teszek róla, hogy élvezzem. De nem a felszínen kell tenni, hanem nagyon nagyon mélyen, ott, ahol az igazi változás történik. Csakis magamnak késleltethetem azt, akinek meg kell jelennie az életemben.

Mondhatjuk, hogy "dehát nem tanítottak meg minket szeretni"! Még igaz is lehet. Mindenkitől olyat kaphatunk, amije neki is van: boldogságot boldog embertől, szomorúságot szomorú embertől és a többi. Ha nem akarok leülni sakkozni egy bodobáccsal, akkor nem fogok csalódni. Nézhetem, ahogy jön-megy és ez éppen elég lesz. 

couple-4565429_1280.jpg

Szerintem a szeretetet nem tanulni kell, hanem egyszerűen hagyni, hogy legyen. Abbahagyni az ellenállást, és egyszerűen megengedni mindennek - mindenkinek, hogy olyan legyen, amilyen úgyis. Magamnak is.
Van egy Angyalom, földi alakban jár, de tényleg olyan mint egy angyal. Amikor panaszkodtam neki, hogy olyan sok a hülye ember, nagy szemekkel mosolyogva annyit mondott: dehát ők nem hülyék, ők csak önmaguk!

Számomra ez az egy mondat mindenre magyarázat. Legyen ez a végszó.

Szücs Ildikó írása
Ha tetszett, amit olvastál, kedveld a posztot, az oldalt, kövess, gyere vissza és érezd itt jól magad!

A bejegyzés trackback címe:

https://omynoakademia.blog.hu/api/trackback/id/tr716199824

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása