Mi a vihar van ezzel az elengedéssel?
2020. június 25. írta: OmynoAkadémia

Mi a vihar van ezzel az elengedéssel?

Úton-útfélen visszatérő témáról van szó, és meglátásom szerint nem könnyű megtalálni a megfelelő utat, módszert, vagy talán a megfelelő szót, ami segít. Igen, a szót, mert mindegyik kifejezéshez - elengedés, átengedés, megengedés, beleengedés, engedés - mást társít az emberi elme, és talán ezért is érződik nehéznek maga a folyamat.

butterfly-5093552_1280.jpg

Szerintem sokan vagyunk, akik rengeteg cikket, könyvet, jó tanácsot elolvastunk, videót megnéztünk, gyakorlatot és oldást végeztünk el, mégsem ment könnyebben ez az elengedés dolog, akárhogy igyekeztünk. Akinek nincs problémája ezzel, az előtt le a kalappal, de tényleg.
Összeszedtem, amikbe én belebotlottam, és így vagy úgy, de lendített egyet a megértésen.

Az egyik legnagyobb hiba, amit elkövetünk, hogy annyira nagyon igyekszünk elengedni valamit, és ebbe beletesszük magát az akaratot, ami egészen más energiákkal ruházza fel a folyamatot. Maga az elengedés feltételezi azt, hogy fogom, szorítom azt a valamit, amit már nem kellene. A valóságban pedig semmit nem szorítok, fizikailag legalábbis. De ragaszkodom valami olyanhoz, ami egyáltalán nem okoz örömet, sokszor kifejezetten fájó és szenvedő érzés társul hozzá. Legjellemzőbb, hogy egy emberről van szó, akihez fejben ragaszkodunk, pedig valószínűleg ő már messze jár az életünktől. 

train-tracks-1081672_1280.jpg

Egyrészt összekeverjük az emlékezést ezzel a kapaszkodással, ezért érezzük valahol belül azt, hogy már nem kellene, és engedni kéne az útjára, de az egónk nagyon szeret tocsogni ebben a drámában. "Nem engem választott", "megbántott", "elhagyott", "nem mert beleállni", "annyira jó volt vele", "nekem volt igazam" és a többi. Hűséges egónk fürdőzik az ilyen kijelentésekben, hozzáragasztja az emberünkhöz, és elégedetten szenved. Hiszen addig sem kell mással foglalkozni; nem kell haladnunk, új dolgokat kipróbálnunk, találkozásokkal szembesülnünk, egyszerűen nem kell semmit tennünk a boldogabb létért, csak egyhelyben topogni és kívülre mutogatni.
De nem csak emberhez lehet így károsan ragaszkodni, hanem sérelmekhez, munkahelyhez, tárgyakhoz, szokásokhoz, bármilyen érzéshez vagy emlékhez.

Nekem kettő mondat segített, az egyik arról az oldalról, amikor én mondanám legszívesebben a másiknak, hogy engedd el. A másik nekem segített, amikor úgy éreztem el kell engednem valamit vagy valakit.

balloon-3206530_1280.jpg

Az első az volt, hogy ha én azt mondom neked: engedd el, az azt is jelenti, hogy unom a témát, nem akarom meghallgatni, nem akarok figyelni rád. Tény, hogy olykor a ventillálás már csak panaszkodás és ugyanabban a körben forgás. Ugyanakkor ha valaki számít nekem, megadom neki a figyelmet, amikor arra van szüksége, és ha ügyes vagyok, akkor segíthetek olyan irányba terelni a beszélgetést, ami megkönnyebbülést hoz. Nem megoldást, de valamiféle fellélegzést.

És már oda is kanyarodhatok a második mondathoz, ami valóban más megvilágításba helyez nagyjából mindent.
Engedd meg mindennek, hogy olyan legyen, amilyen amúgy is.

Azt vettem észre, hogy a hétköznapok hisztijei és panaszai mindig egy dolgora mutatnak rá: hogy nem tetszik, ami van, nem akarom elfogadni, hogy pillanatnyilag ez az életem és kész. Pedig ezzel pont az árral úszom szembe, küzdök mint a güzü és még óbégatok is, hogy nekem milyen rossz. A modern embernek az elfogadás és a megengedés egy iszonyú fárasztónak tűnő küzdelem. Ha képesek vagyunk három lépést hátralépni, tíz másodpercet csendben maradni és csak figyelni, akkor rájövünk mennyire feleslegesen hisztizünk itt bármiért is.

girl-1822702_1280.jpg

Ráfeküdni Isten tenyerére és tudni, hogy megtart. - Ez az, amit a legtöbb ember nem tud megtenni. Megengedni az életnek, hogy csak legyen; észrevenni, hogy mennyire tökéletes minden úgy, ahogy van, ráébredni, hogy a saját csapkodásommal távolítom el magam azoktól a dolgoktól, amikre - azt hiszem - a legjobban vágyom. Tocsogni az önsajnálatban, kívül keresni életem nehézségeinek az okait, a sorsra fogni mindent - baromi sok energiába kerül, mégis ez tűnik a könnyebb útnak. Mert passzívan passzív.

Ha megengedem magamnak, a szüleimnek, a gyerekemnek, a barátaimnak, a világnak, hogy olyan legyen, amilyen éppen, azzal passzívan hagyom, hogy minden aminek kell, aktivizálódjon körülöttem és bennem.
Az egyetlen dolog, amit valóban elengedni kell, az az akarat. Mert nem az az erős, aki akaratos; a valódi erőben nincs akarat. Megengedés van benne és ettől kiegyensúlyozott.

fountain-3412242_1280.jpg

Nézz körül az életedben: pillanatnyilag ez VAN, minden más pedig nincs. Saját döntéseid, vágyaid, gondolataid és cselekedeteid vezettek ide, hogy most azt éld, amit élsz. Ha nem tetszik, akkor nézd meg mi volt az, ami ide juttatott és hová szeretnél ezután eljutni. Minden csak egy hosszú pillanatig létezik, csak egy pillanatig a miénk bármi is, és bármikor változtatható.
Ja, hogy ez nem könnyű? Nem. De képzeld el, hogy a hernyó örökké hernyó marad, és nem mutatja meg a világnak milyen gyönyörű pillangóvá képes válni.

Szücs Ildikó írása
(Képek: Pixabay)

A bejegyzés trackback címe:

https://omynoakademia.blog.hu/api/trackback/id/tr3315808716

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása