Egyedüllét. Befelé figyelés. Sok-sok kilométeren át tekergő gondolatok. Alkalmazkodás. Vízhólyagok, azok mindenképp. Fizikai kihívások általi lelki megtisztulás? Vagy csak egy hosszú gyalogtúra, aminek nincs se oka, se kifejezett célja? Mindegy, hogy miért indulunk útnak, és mindegy, hogy mekkora távot teszünk meg. Valamit meg fog változtatni bennünk, akár felismerjük, akár nem.

Nem, nem a híres spanyol zarándokútról fogok írni, sőt, nem is írok konkrét helyszínről, mert szerintem nem ez számít. Én hiszem, hogy az ismeretlenebb, kevesebben látogatott utakon ugyanúgy találkozhatunk önmagunkkal, mint azon, amelyiket rengetegen taposnak. Arról nincs tapasztalatom, milyen energetikája van annak, ha ismerősökkel gyalogolok együtt, akikkel összeköt valami közös szál. Vagy idegenekkel, akikkel kialakul a közös hullámhossz. Netán olyanokkal, akikkel nem egyezik a rezgésünk, és ahelyett, hogy élvezném az utat, a csendet, valami olyannal kell megküzdenem, amire nem készültem fel.

Ki mit preferál.
Én egyedül akartam lenni, és olyan helyeken gyalogoltam, ahol maximum csak néhány madár, vagy nyúl járt. Nem a világ végén voltam, de talán fentről intézték úgy, hogy ne találkozzak senkivel. Néha még a szállásadóval se. Aludtam kényelmes ágyban, ahol a vacsorát egy végtelennek tűnő gyümölcsöskert fáiról szakíthattam le magamnak. Máshol a puszta földön gyerekrajzok, poros Mária-szobrok, kacatok és fapadok mellett pihentem, ahol egy papírdobozba dobhattam a felajánlásomat, és egy eldugott postaládába pedig a kulcsot. Befogadtak szerzetes lakba, ahol a vörös falak közötti udvarban olyan csendes béke ült, amit sehol máshol nem tapasztaltam.

Jártam erdőben, ahol alig volt látható az ösvény, és tévedtem el háromszor egymás után, mert a jelzések megtréfálták az arra zarándoklót. Vágtam át mezőn, országúton, falvakon, és egyetlen embert sem láttam közben, csak magammal beszélgettem olykor. Egyszer vett fel egy autós az egyik kiadós eltévedésem alkalmával, aki elvitt a pár kilométerre lévő faluba; vele csevegtünk úgy, hogy egyikünk se beszélte a másik nyelvét, mégis értettük egymást. Az utam végén egy apácazárdában szállhattam meg két éjszakára, ott találkoztam először zarándokokkal, akik egy másik úton jutottak oda.

Beszéltem olyannal, aki évente legalább egyszer útra kel, mert a zarándoklat az élete része. Volt olyan, aki nem tudná elképzelni, hogy egyedül menjen, mert szüksége van a másik ember adta biztonságra. Volt, aki csak legyintett rám, amiért nem gyalogoltam legalább egy hónapon át, és kevésnek találta a teljesítményemet. És volt, aki három hónapot gyalogolt kijelölt út nélkül, mégis elismerően átölelt, amiért én nő létemre egyedül szeltem át a prérit. Azt láttam, hogy aki megvilágosodást várt, a végén nem érzett nagy változást, mert hiányolta a megmagyarázhatatlan jelenéseket, amik végül nem látogatták meg. És észrevettem, hogy aki alázattal járta végig az útját, elvárások és remények nélkül, az minden kanyarban, minden fában és ráhunyorgó szempárban talált valamit, amit tovább vihetett.

Egy zarándokútra mindenestül magunkkal visszük a személyiségünket és a világlátásunkat is. Ha nyitottan, kis naivitással és gyermeki örömmel nézünk szembe a kihívásokkal, akkor bármilyen apróság is gazdagabbá fog tenni. Ha szűkebb lencsében szemléljük az életet és ragaszkodunk a fejünkben lévő képekhez és elméletekhez, akkor bármennyit gyalogoljunk, azt is meg fogjuk magyarázni logikai eszközökkel, ha maga a Szentlélek állt meg előttünk mosolyogva egy kosár barackkal a kezében. De nyomot akkor is hagy bennünk, mert valamennyi időre feladjuk a hétköznapi életünket, hogy valami sokkal nehezebbet és letisztultabbat éljünk át.

Hogy mit viszünk magunkkal haza egy zarándokút után, csakis attól függ, hogy a bennünk lévő lehetőségeknek mekkorára tárjuk az ajtaját. Mennyit engedünk ki magunkból, és mennyit fogadunk be a körülöttünk lévő világból. Mennyire vagyunk hajlandóak mélyre menni önmagunk dzsungelében megkeresve a magunknak kijelölt utat, aminek nem fogunk a végére érni soha, és ezt nem is bánjuk.
Zarándokolni jó, akár heteken át megyünk hegyen-völgyön át egészen az óceán partjáig; akár csupán egyetlen napot a szomszéd erdőben. Mert kiszakadunk a megszokottból, fizikailag leterheljük magunkat, és friss levegőt adva a gondolatainknak, érzékszerveinknek, kiszellőztetjük magunkban a léleknek nevezett valamit.

Szücs Ildikó írása