A változás jó, a változás szükséges, de valljuk be: a változtatás baromi nehéz. Amikor érezzük azt a nagyon erős késztetést, hogy más irányba vigyük az életünket, nem feltétlenül gondolunk bele, hogy ez mivel is jár. Sokszor csak egy kis dolgot akarunk változtatni, legalábbis ezt hisszük. Pedig ha komolyan nekigyürkőzünk, akkor kőkemény dominó effektust hívunk életre: egy dolog megváltoztatásával borul a következő apróság, majd az azutáni, és észrevesszük, hogy az egész addigi életünk struktúrája felrobbant és cafatokban lóg körülöttünk. Vagyis ne ringassuk magunkat illúziókba, hanem tudjuk: ha egy dolgot megváltoztatunk, akkor megváltozik minden.

De mik azok a pontok, amik a legnagyobb nehézséget fogják okozni ebben? Három olyan tényezőt tudok mutatni, amitől iszonyú nehéz kitartóan végigvinni a változtatást, életünk bármelyik területéről legyen is szó.

1. A környezeted úgy érzi, elárultad őket.
Tegyük fel, hogy új szokásként elkezdesz bármit: futni, jógázni, vegetáriánusként enni, fogyókúrázni, leszokni a dohányzásról, morgásról és mondjuk a pozitív dolgokra figyelni. Ezt bármennyire szeretnéd észrevétlenül csinálni, előbb-utóbb fel fog tűnni a közeli környezetednek. Eleinte talán bíztatnak és büszkék lesznek rád, de lesz olyan, aki folyton emlékeztet majd arra, hogy "te nem ilyen vagy", "ez nem te vagy", ugyan miért gondolod, hogy neked ez sikerülni fog? Tapasztaltam milyen előszeretettel akarnak visszanyomni a régi állapotba olyanok, akik állítólag szeretnek engem.

Miért? Mert a legtöbb ember számára az a kényelmes és biztonságos, ha beletehet egy skatulyába, és ott is maradok. Ha én elkezdek kiugrálni a megszokott skatulyából, azzal megrengetem a megismert, megszokott, szűk és biztonságos világát, és ezért meg fog haragudni rám. Képes erre szülő, társ, barát, bárki. "Szeretetből".
Mégsem szabad elítélni őket, mert reakciójuk gyökere mélyen elültetett félelemből ered. Aki változtat, ezzel felhívja a figyelmet arra, hogy lehet másként is, hogy nézd meg mi nem működik az életedben és nyafogás helyett tegyél ellene. Emlékeztet arra, hogy semmi sem örök és ebbe senki nem szeret belegondolni.

2. Senki nem akarja meghaladni a szüleit.
Ezzel sokan vitatkoznának, vagy nem gondolják komoly akadálynak, de attól még létezik. Ez szintén egy nagyon mélyen, a tudatalattinkban futó programból ered, hogy a szüleinket alapból egyfajta isteneknek tekintjük. Akkor is, ha nehéz gyerekkort tudunk magunkénak, akkor is ha nem tiszteljük a szüleinket, akkor is, ha elhagytak minket, de mielőtt bárki megdobálna paradicsommal, csak picit gondolkodjon el rajta. Egy olyan kollektív minta van bevésődve a tudatalattinkba, hogy akitől az életet kaptuk, az nagyobb nálunk, többet tud, s azt jobban tudja, sőt számunkra mindenható. Bármit tapasztalunk utána a valóságban, ezt a belső képet őrizzük nagyjából tudattalanul. És nem akarunk jobbak lenni, nem akarjuk jobban tudni, nem akarunk túlnőni azokon, akiknek az életet köszönhetjük. Még ha ez a természet egyik legegyértelműbb velejárója a fejlődés útján.

3. Amivé válni fogsz, az ismeretlen.
Az ismeretlentől pedig a legtöbb ember alapvetően fél. Semmi megszokott nincs benne, semmi kapaszkodó, nincsenek konkrét receptek, forgatókönyvek, sőt még elképzelésünk sincs róla. Ez benne a legszebb, de sokak számára a legijesztőbb is. Így valahol önmagadat vagy képes blokkolni és akadályozni. Nehéz kitartani valami mellett, amit nem látunk és nincs rá biztosíték.
Pedig valami bölcs is azt mondta, hogy "hinni olyanban kell, ami még nincs, és azért, hogy legyen."

Aki volt olyan bátor, és elindult az átalakulás útján, vagy már egy ideje kitartóan rajta van, netán maga mögött tudhat egy ilyen életszakaszt, az zsigereiben érzi, hogy minden fájdalmával és nehézségével együtt is ez JÓ, kell és semmi pénzért nem fordulna vissza. Hatalmas próbatétel ez egyrészt abban, hogy önmagunkat tisztán lássuk, majd felvállaljuk, másrészt abban, hogy a kapcsolatainkról is lehulljon a lepel. Mert itt fog kiderülni ki hogyan viszonyul hozzám. Kik azok, akik csak a megszokott skatulyában "szeretnek", akiknek elvárásaik vannak és feltételeik a kapcsolat fenntartásához. És kik azok, akik ha nem is ugranak velem együtt az ismeretlenbe, nem is tartanak vissza, hanem drukkolnak, és ha mégis összetöröm magam, nem azzal jönnek, hogy bezzeg én megmondtam, hanem letörlik a könnyeimet, és segítenek bekötözni a sebeimet.

A kérdés már csak az, hogy nekem melyik fontosabb: a fejlődés, vagy a megszokás.

Szücs Ildikó írása

Képek: Pixabay, Freepik

Ha tetszett amit olvastál, kövesd a blogot, böngéssz rajta, olvass, írj, és iratkozz fel hírlevelünkre, hogy ne maradj le játékokról, kurzusokról, újdonságokról. Most egy meditációs segédanyagot küldünk ajándékba azoknak, akik feliratkoznak. :)