Életünket formáló frázisok ketrecében
2020. február 06. írta: OmynoAkadémia

Életünket formáló frázisok ketrecében

Olvasok, hallgatok, gondolkodok. Úton útfélen belebotlok olyan kifejezésekbe, amik túl gyakran bukkannak fel egy beszélgetésben, egy gondolatmenetben, vagy egy írásos bejegyzésben. Olyanok, mint „én ezen már túl vagyok”, „már nem haragszom rá”, „feldolgoztam” és társaik. A diszharmóniát csupán érzem az elmondottak és a valóság között, nem az agyammal gondolom.

ballerina-kicsi.jpg

Ám ez arra késztet, hogy figyeljek magamra: miket mondok én, mit hangoztatok nagy elánnal bizonygatva, vagy éppen tagadva valami mást. Aztán az mocorog bennem, hogy ugyan nézzük már meg mi is van ezek mögött. És hát ciki, de megint elkapom önmagamat, hogy valami kusza kis játszmában vagyok, szép kis önámítással takarózom, vagy éppen az életem valamelyik területét giganagy lila köd borítja be. Újabb lepel akar lehullani fájdalmasan.

Mert például amin túl vagyok, az nem jut eszembe, meg sem említem egy beszélgetésben. Ha bizonygatnom kell, akkor csak magamat akarom megnyugtatni, miközben folyamatosan foglalkoztat a téma, és energiát is adok neki, olyan nagy igyekezettel akarom magam mögött hagyni.
A harag is egy olyan érzelem, hogy ha nincs eleve bennem valakivel vagy valamivel kapcsolatban, akkor fel sem merül, és nem beszélek róla. Nem bizonygatom, hogy én bizony-már-dehogyis-haragszom. Valljuk be, minden ilyen árulkodó kis mozzanatot sokkal könnyebb másoknál észrevenni, mint magunkban. Szálka, gerenda esete? Naná.

gossip.jpg

Azt hiszem, nem én leszek az első, aki kimondja, hogy ezekre a kis elkendőzésekre szükségünk van. Magamat akarom meggyőzni, hogy már tartok valahol, mert szeretnék már ott lenni, és még nagyon fájdalmas bevallani, hogy messze van a vágyott állapot. Ha beleragadok, akkor van baj. De azért egy kis önmarcangolással eltöltött idő után, vonakodva bár, de belenézek abba a tükörbe és fintorogva megállapítom, hogy hát lányom távol van még a túlpart, és most épp a tó közepén csapkodod a vizet magad körül.

És ekkor jön el az a pillanat, amikor rájövök: nem kell tennem semmit. Most még nem. Miért? Mert nem lehet egyszerre kitépni az összes bogáncsot, ami belém akadt. Először meglátom, hogy vannak bogáncsaim, megnézem mennyire borítanak el, és felkészülök a tépkedésre. Aztán kezdem a legkönnyebbel, ami nem sajog annyira. Majd jöhet a következő, és fokozatosan meg fogok tudni szabadulni mindegyiktől.

depression-3912748_1280.jpg

Gyakran elfelejtjük, hogy a legeslegfontosabb minden önismereti úton, minden önmunka folyamatban, a fejlődésünk minden egyes lépésénél az, hogy meglássam és szeressem azt, aki jelenleg vagyok. A lila ködökkel és önmegnyugtató frázisokkal együtt. Mert ha úgy teszek, mintha valaki más lennék, aki nem vagyok; valahol tartanék, ahova még nem jutottam el, akkor a legnagyobb csapdába zárom magamat, ahonnan sokkal keservesebb kiszabadulni.

people-2592702_1280.jpg

Szücs Ildikó írása

Ha tetszett, nyomj egy kedvelést, iratkozz fel hírlevelünkre, és kövesd az Omyno Akadémiát Facebookon, Instagramon és itt. :)

A bejegyzés trackback címe:

https://omynoakademia.blog.hu/api/trackback/id/tr8415446922

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.