Hiába hangoztatják sokat, hiába unják már sokan ezt a kifejezést, hiába legyintenek rá a változtatni nem akarók - a földi lét alapvető értelme az önismeret útja. A hangsúly pedig az úton van, hogy egyáltalán el merünk-e indulni.

Sokféleképpen járhatunk az ösvényen, amelynek nem lehet látni, vagy tudni a konkrét célját. Jó, önismeret, önfejlesztés, önazonosság, bla bla bla. De mi a szöszt jelent ez tulajdonképpen, és egyáltalán mi számít jó útnak?

Snassz dolgot mondok: nincsen jó vagy rossz út, egyszerűen utak vannak, és bármit választunk, arra a megtapasztalásra van szükségünk, amit a folyamat közben megélünk. Igen, akkor is ha küzdelmes, borzalmas, nehéz, fájdalmas és akkor is, ha olykor tragikus. Ezért biztos lenne, aki megdobálna paradicsommal (vagy inkább egy bunkósbottal ütne le). Mégis van előttem több példa is arra, amikor a tragédia miértjét felismerte az, akivel megtörtént, és csodálatos dologgá alakította át magában. De nem ilyen súlyos helyzetekről akarok írni, hanem arról, amikor elkezdi ugyan az ember az ébredést, de mivel nem ígér könnyed lépéseket, inkább visszavonul.

Aztán ha el is indul, bizony rengeteg csapda és szakadék vár rá. Az önhazugságainkról már írtam korábban, és továbbra is megfigyelve a világban lézengő emberi egyedeket továbbra is ezt látom a fejlődés legnagyobb akadályának. A biztonság illúziója utáni vágy olyan erős az emberi természetben, hogy csak az igazán bátrak merik kirobbantani magukat belőle. Bátorság alatt nem azt értem, hogy az ember nekivág a világ legmagasabb hegyének, hogy megmássza; függőhídon rohangál 3 ezer méter magasságban, vagy cápákkal úszik pucéran.

Nem mondom ezekhez is kell kurázsi, de van amihez még több erő, igazi erő kell. Ahhoz, hogy megálljunk a menekülésben. Ne fussunk tovább, ne legyenek pótcselekvéseink, ne töltsük meg zajjal a csendet, felesleges szeméttel az ürességet; hanem álljunk meg és nézzünk szembe azzal, ami miatt folyton zizegünk.

Ja, hogy ez nehéz? Bizony az. De csodálatos is, attól függ melyik oldalát nézed éppen.
Biztosan sokan ismerik az indián tanmesét a Jó és a Rossz farkasról. Az egyik az öröm, a béke, szeretet, remény, kedvesség, nagylelkűség, igazság és hit. A másik a düh, irigység, féltékenység, hamisság, hazugság, hamis büszkeség, felsőbbrendűség és az ego. És hogy melyik lesz erősebb bennünk, és melyik győz a csatában, az attól függ, melyiket tápláljuk.

Már csak az a kérdés: hogyan is induljunk el az úton? Üljek le a tükörrel szemben és addig nézzem magam, amíg nem történik valami? Kezdjek el önismereti csoportokba járni? Meditáljak? Jógázzak? Kipróbáljam a hipnózist? Járjak egyéni terápiára?

Azt hiszem a legelső lépés az, amikor csak egyetlen pillanatra félreteszem a racionális gondolatokat, és érzem, hogy valamelyik út megszólított. Hogy ez is ködösen hangzik? Bármit választhatsz, csak dönts, és ha nem tudod megmondani miért döntöttél egyik vagy másik mellett, akkor már meg is tetted az első lépést: hallgattál az intuíciódra. Mert nem a logikai levezetések fognak sürgetni, hanem az érzés benned, legbelül. Ha azt elkezded követni, akkor bizony elindultál.

És mit nyersz közben? Egy álarcok nélküli, valódi önmagadat, aki már tudja, hogy nem a külső hatások áldozata, hanem felelősséget vállal a saját életéért és annak irányítását nem adja senki másnak a kezébe.

A következő bejegyzés egy olyan módszerről fog szólni, ami elsőre ijesztőnek tűnik, és éppen ezért hatásos, mert kíméletlenül hatol a gyökerekig, hogy a bebetonozott mintáinkat kigyomlálva új, boldogságot hozó mintákkal ültessük be a tudatalattinkat.

Szücs Ildikó írása

Fotók: Pixabay

Ha tetszett, amit olvastál, nézz körül az oldalon, nyomj egy kedvelést, és kövess minket itt, Facebookon vagy Instagramon.