Furcsa paradoxon egy mondatban említeni egy eredendően jó tettet, és annak ezzel ellentétes hatását. Valószínűleg mindannyian voltunk már mindkét oldalon: segítő és megsegített. Az, hogy melyiket hogyan fogom fel, hogyan állok hozzá és milyen érzelmeket társítok hozzájuk, nagyban függ a saját állapotomtól.

Nem, valóban nem lehet azt mondani, hogy a segítség mindig jó. Azt tanították nekünk, hogy segíteni kell, mert segíteni jó. Mert ha valaki rászorul, és én megtehetem, akkor ilyen-olyan kötelességem megtenni. És ettől nagyon jó lesz neki is, meg nekem is. Arról már nem szólt senki, hogy mi van akkor, amikor egyszerűen olyan állapotban vagyok, hogy nem esik jól segíteni? Nem akarok igazán segíteni, és nem azért mert megítélem a másikat vagy a helyzetet, és azt mondom: nem érdemli meg. Nem is azért, mert rettenetes gonoszság lakik bennem, és most éppen kibukkant. Egyszerűen úgy érzem, hogy pillanatnyilag nem jön belőlem igazán a segítés. Ha ezt vállalom, akkor rossz vagyok, akkor nem csupán megítélnek, hanem egyenesen elítélnek, és az ördög szolgájának kiáltanak ki. Így nőttünk fel, ebben a felhőben.

Számomra ez egyrészt arról szól, hogy nem vállalhatom önmagam és az aktuális állapotomat. Ezért elfojtom ezt, és megteszem a nagy vagy kicsi segítést. Ha szerencsém van, és megszáll az égi ihlet, akkor maga a tett valóban átvált bennem valamit, legalább rövid időre, és hirtelen tényleg önzetlenül tudok segíteni, és jó érzés tölt el.
Ha viszont nem szólnak angyaltrombiták a fejem felett, akkor bizony megteszem, amit segítségnek gondolok, és átitatom az éppen pocsék hangulatommal, és vergődő állapotommal. Nem tudatosan, természetesen, hiszen ez jó mélyen eltemetve dolgozik bennem. De a tettet már megfertőzte. Mi lesz belőle?

Azt hiszem, mindenki ismeri a viccet a medvéről, aki elindul a nyuszikához kölcsönkérni a fűnyíróját. Feltételezem, hogy fel tudjuk idézni az anekdotává vált csattanóját is. Na, ez lesz az olyan segítségből, ami nem a szívem mélyéből jön, nem a saját késztetésemből eredt. Akkor én leszek a medve, bár kicsit más kontextusban, mint a viccben.

Tegyük fel, hogy valaki segítséget kért tőlem. Olyat, ami váratlanul ért, vagy túl nagy falatnak tűnt, de a neveltetésem, és a saját jószívűségem illúziójának fenntartása miatt igent mondok. Félre ne értsen senki: ezek tudat alatt működő programok, nekem fogalmam sincs róla, hogy ez mozgat engem. Megtörténik a nagy segítés, eltelik egy kis idő, valahol mélyen pedig elkezd dolgozni bennem egy manó, aki bizony előveszi a mérleget. És pakolja, pakolja az én oldalamra a jótetteket, billen el a mérleg, mert a másik oldalon nincsen semmi. Elindul a morgás, a rossz érzés, majd egy idő után feldühödök, odamegyek a segítetthez, és azt mondom neki: blabla a fűnyíródat, nyuszika!!

Kemény dolog bevallani, hogy tettünk már ilyet.
Fájdalmas arra gondolni, amikor velünk tettek ilyet.

Még nehezebb bátornak, őszintének és ön-azonosnak lenni; bevállalni azt, hogy nemet mondunk. Ha felismerem milyen állapotban vagyok, hogyan érzem magam alapszinten ebben az időszakban, akkor úgy tudok nemet mondani, hogy azzal nem bántom meg a másikat. Meg fogja érteni. (Ha nem, az már nem rólam szól.)
Ha úgy adok segítséget, hogy az bennem kellemetlen érzést kelt, akkor az nem segítség. Az negatív energiaátadás. És nem biztos, hogy belegondolok, hogy amit adok, azt fogom visszakapni valamikor, valakitől. Még ha nem is szándékosan tettem, csupán a középpontomból kiesve. Nem baj, ha ezt felismerve nem-et mondok. Csak ezzel áramoltathatom a segítő energiát a másik, és önmagam felé is.

Szücs Ildikó írása