Ha szétnézek magam körül, akkor eleinte nem is tűnik fel. Egy kis aggódás itt, egy kicsi gyomorgörcs ott, egy aprócska szorongás amott. Leplező mosolyok, elkapott tekintetek, legyintő kézmozdulat. Hiszen még a félelem bevallásától is félünk. És hogy még mitől, arra egy frusztrációkat összegyűjtő szótár – ha lenne – se volna elég.

Persze van egy alapfélelme a modern civilizációban küzdő embernek, ami anyagi természetű. Vagyis vagy attól fél, hogy nem lesz elég pénze, vagy attól, hogy ami van, az el fog tűnni. Meg persze félünk a sötéttől, a fájdalomtól, a pókoktól, a víztől, a zajtól, a csendtől, a haláltól, meg olykor az egész élettől. De az utóbbi időben én nem ezeket vettem észre, hanem valami – számomra – sokkal mélyebbet és sokkal szomorúbbat.
Azt, hogy egymástól félünk. Ember embertől, barát baráttól, társ társtól, szülő gyerektől. Vágyunk a kapcsolódásra, legyen az baráti, üzleti, munka vagy szerelmi kapcsolat lehetősége. Teszünk egy lépést egymás felé, ha teszünk, aztán ki-ki a maga fantasztikus lenyomatai miatt menekül hanyatt-homlok három saroknyit a másiktól, hogy onnan lesse: most mi van? Mindenki tisztában van azzal, hogy a gyerekkorban kapott mondatok, pofonok, élmények kemény nyomokat hagynak bennünk. Sokan elindulnak, hogy kibogozzák a csomókat, feloldják, kioldják, átírják, megsimogassák, égnek eresszék a fájdalmakat, hogy aztán végül rendíthetetlen zen nyugalommal és boldogan ellovagoljanak a naplementében.

„Aztán beleér a kezed a bilibe, és felébredsz” – mondaná az egyszeri ember. És valóban. Mert ha ki is dolgoztuk magunkból a traumákat, ami valóban nehéz és nagyszerű teljesítmény, gyűjtünk még eleget a felnőtt életünkben is. Nem mondom, hogy mindenki defektes, vannak köztünk megvilágosodottak szép számmal, meg persze olyanok, akiket ez a téma egyáltalán nem érint. (Kicsit sem.)

Szóval én azt látom, hogy a félelem egyfajta bőr lett rajtunk, amit megszoktunk. Persze kényelmetlen, szúrhat, fájhat, szoríthat, mégis nagyon nehezen találjuk meg a kulcsot a levetkőzéséhez. Félünk az elköteleződéstől, az elutasítástól, a megnyílástól, az egyedülléttől, attól, hogy vége lesz még mielőtt elkezdődött volna; félünk az egymásnak mutatott tükörtől, attól hogy elhagynak, megbántanak, vagy éppen megszeretnek. Csodálatos páncélokat növesztünk magunkra, van aki láthatót, és van aki szabad szemmel láthatatlant.
Sarkítok persze, de tény, hogy szinte minden meglévő kapcsolatban is van egyfajta félelem, hogy meg ne bántsuk a másikat, vagy minket meg ne bántsanak, hogy megfeleljünk, hogy szeretve legyünk. És ezért szerepet játszunk, elnyomva igaz önmagunkat.


Nincs megoldó-kulcsom, csak egy sejtésem arról, hogy a miértre a válasz ott rejtőzik a félelem ellentétében. Ami nem a nyugalom, vagy a biztonság, hanem valami sokkal egyszerűbb. A szeretet, és elsősorban az önszeretet. Ha tökéletesen átérzem önmagam, akkor bizonyossággal tudom, hogy a legmélyebb barát, a legnagyszerűbb segítő és a legőszintébb társ mindig velem van. A szeretet valódi ellentéte nem a gyűlölet, hanem a félelem. És ahol félelem van, oda nem fér be a szeretet, mert ahol szeretet van, ott meg sem születik a félelem.

Egy nagyszerű békés harcos írta valahol, hogy "a félelem jó szolga, de rettenetes úr. Érezd át, engedd bele magad a félelmedbe, amennyire csak szeretnéd, majd vegyél egy nagy levegőt, és ugorj."
Talán ez a kulcs, talán az, hogy első lépésben felismerem mitől is félek jobban: a boldogtalanságtól vagy éppen a boldogság lehetőségétől. Ha nem tudom kézzel megfogni, akkor ez is illúzió csupán, ami a fejemben létezik, és az egómat eteti. A kérdés pedig az, hogy mi irányítja az életemet: egy hajszálvékony illúzió, vagy a legbelső magom, ami nem tud félni, mert legyőzhetetlen? 

 Szücs Ildikó írása (csakis szubjektív gondolatokról)

 Ha tetszett a bejegyzés, nyomj egy kedvelést és kövesd az oldalt!