Lila köd, az biztos. A haraggal teljesen irreális gondolatokat termelünk, és folyamatosan a fejünkben toporgunk. Ez még hagyján, de miközben kattognak a fogaskerekek, mindenhol vagyunk, csak a jelenben nem.
A magyar nyelv nagyon kifejező tud lenni: rágódunk valamin, nem tudunk megemészteni valamit, megőrülök, az agyamra mész, és így tovább. Mindegyik szépen kifejezi az érzést, ahogy futjuk a köröket egy tíz centis spirálban, totál begőzölve, és eszünkbe sem jut megállni, netán kilépni a spirálból. Ennél beszűkültebben nem is nézhetnénk egy dologra, egy emberre, egy helyzetre, mint olyankor, amikor hagyjuk, hogy a harag elhomályosítsa a látásunkat, gondolkodásunkat, érzékelésünket.
Mindenünk hibásan működik ilyenkor, ez biztos. Számos cikk van arról, milyen fizikai hatása van a haragnak, hormonok jönnek-mennek, ám a gond akkor van, ha ez állandósul. Ugyanis alapvetően ez egy szükséges érzelem, ami jelzi nekem, ha például a határaimat megsértették, vagy ha éppen nem vagyok ön-azonos. De mi történik legbelül, mondjuk úgy: lélek-szinten?
Valaki megbántott, fél percébe telt csupán, jön a jelzés harag formájában. Tapasztaltam, hogy amikor egy emberre haragszom egyetlen dolog miatt, és benne maradok a harag állapotában, akkor egy idő után felidézem az összes apróságot vele kapcsolatban, ami nem tetszett, és amire csak emlékszem. Akkor már mindenért haragszom rá, még azért is, mert a szeme zöld és nem barna, hiszen a zöld szem veszélyes, míg a barna megbízható. Na tessék, azért bántott meg, mert zöld a szeme! És lám: a spirálban vagyok.
Ha a harag állapotában vagyok, akkor képes vagyok bárki iránt haragot érezni, aki bejön a képbe, és akivel épp semmi bajom nincsen, Ha ilyenkor mond nekem valamit, képes vagyok teljesen máshogy értelmezni, mint egyébként. A félreértés tiszta tudatállapotban is megtörténhet, ez kétségtelen, de ha éppen elöntötte a méreg az agyamat, akkor szó szerint nem tudok tisztán gondolkodni.
Ráadásul az emberi elme, az ego, imád szenvedni. Ez olyan tennivalót ad neki, amivel el lehet lenni órákig, napokig, sőt évekig, akár egy egész életen át is. Imád hibáztatni másokat, a külvilágot, az anyját, az univerzumot, a szomszédot, az időjárást, a sorsot, a nőket, a férfiakat, és természetesen Istent. Lehetőleg mindenért. Ezzel folyamatosan fenntartja a harag állapotát, beleragasztja magát egy olyan állapotba, amiben megkapja önmagától a folyamatos figyelmet, és nem kell mással foglalkoznia. Például az örömmel, mert az olyan snassz. Hogy milyen szép az ősz körülötte, a gyereke őszinte mosolya; van szerető társa, remek barátok veszik körül, igazából szereti a munkáját, élnek még a szülei és a többi. Hatalmas apróságok. Amik ebben a konstans lila ködben mind-mind pocsék elemeivé válnak az életének, és ebben a gondolatban is lehet tocsogni. Már nem emlékszik mi váltotta ki a haragot, jogos volt-e vagy nem, az biztos, hogy a béke állapotán rés keletkezett, és bekattant valami, mert az ego fenyegetve érezte magát. És akkor lehet futni a köröket és nem változtatni.
A harag is egy olyan állapot, ami kiszakít a jelenből, és elvág attól a lehetőségtől, hogy jól érezzem magam. Van egy olyan felfogás, miszerint az élet küzdelem, meg szenvedés, és csak túl kell élni valahogy. Ezt is lehet választani, bár így kevésbé mókás az ittlét. A harag, mint jelzés, nem rossz vagy jó, hanem szükséges.
De miért ordítok a megszólaló csengővel ahelyett, hogy megnézném miért szólalt meg? A legtöbbször ugyanazt jelzi, csak különböző formát ölt. Szól, hogy eltávolodtam. A jelentől, magamtól, az úttól, a szeretettől. Választhatom azt, hogy veszem az adást és megkeresem hol akadtam el. Mert a haragom mindig rólam szól, és soha nem a másikról.
Szücs Ildikó írása
Ha tetszett a bejegyzés, nyomj egy kedvelést és kövesd az oldalt!
