A humor tényleg idegesítő? Kinek?

"Ez nem vicces." - Nem? Felkapom a fejem egy ilyen, általában szúró hangon kijelentett tőmondatra. Aztán elgondolkodom: mit jelent komolyan venni valamit? Egyáltalán mit jelent maga a komolyság és miért szükséges? És akkor mi a helyzet a humorral? 
A túlzott komolyság mögött én egy kis savanyúságot látok. A lazaság és könnyedség hiányát. Ennek azonban nem az az ellentéte, hogy végig kacagom az életet és nem veszek komolyan semmit. 

Tegyük fel, hogy a világ egy olyan egység, amely sok apró kis részből áll, és ezek a részek mind-mind elengedhetetlenek a működéséhez. Van egy érzés, gondolat, vélemény, illúzió, és annak ellentétpárja is létezik pont vele szemben. Ha az egyiket kivesszük a képből, felbillen az egész egyensúlya és a világ harmóniájának megszűnésével az egész lehullana a semmibe.

Tehát kell bele minden apróság. Kell bele az élet, kell bele az elmúlás. Kell a fény és kell a sötétség. Kell a humor és kell a komolyság. Nyilván kell a savanyúság is, meg az unalom, és a humortalanság, hiszen részei az egésznek. Amikor viszont túl sok “ez nem vicces” mordulással találkozom, ott az az érzésem, hogy a felborult egyensúlyú ember bizony elkezd lehullani a semmibe - láthatatlanul, persze. Ő talán nem is érzékeli, hogy a humortalanság nem egyenlő a komolysággal, nagyon büszke arra, hogy megvédett valami nagyon zord arcot kívánó dolgot egy kis nevetéstől.
Mert a nevetés bántó, a humor idegesítő és a derűs emberek az ördög cimborái.
Mindenkinek szíve joga olyan világban élnie, amilyet teremt magának. Ha ilyet, hát ilyet.

Számomra a komolyság alázatot jelent. Alázat olyan erők iránt, amelyek nagyobbak nálam, olyan események iránt amelyeket nem tudok befolyásolni, és olyan helyzetek iránt, amikor a nevetés valóban tiszteletlenség.

Ha viszont nem fedezem fel a keserűségben is a humort, a nehézségben a derűt, akkor nem komoly ember vagyok, hanem savanyú. A savanyú ember leginkább magát veszi túlzottan komolyan, és ez egyenlő azzal, hogy az egója eltakarja a belső magját. Tanult programok szerint él, azon nevet, amin nem veszélyes nevetni, és a nagy komolysággal hízlalja az egót, kiszolgálva annak hisztijeit.

Ha egy nehéz helyzetet humorral tudok felfogni, attól nem semmisítem meg a küzdelmet, vagy a fájdalmat, amit az a helyzet követelt, viszont nem is adom át magam neki. Nem süllyedek bele az önsajnálatba, például. Átélem a fájdalmat, a küzdelmet, megengedem magamnak a könnyeket, azután ugyanígy megengedem a nevetést is.

A legmegdöbbentőbb, amikor nem egy megkeseredett 80 évestől, hanem egy fiataltól hallom az “ez nem vicces” frázist, és elnézve az arcát látni vélem a humortalanság vonalait. Lefelé húznak a szája melletti barázdák, lefelé konyul a szemhéja külső sarka is, pedig mondjuk csak a harmincas éveiben jár. Látok ilyet néha.

Elgondolkodok ilyenkor, vajon mi az, ami örömet okoz neki? Mi az, amin egy jóízűt kacagna? És mi az a program, ami kioltja benne a humor parázsát?

Igyekszem többet látni az ilyen ember arca mögé, de sok esetben - nekem legalábbis - nehéz a giganagy egón túllátni. Hiszen az a világ, amiben ő él, számomra nem élhető, nehéz megtalálni az azonosulási pontokat. Próbálkozni kell, egészséges kíváncsisággal, de azért olykor jobb, ha simán nem kerülök kapcsolatba vele.

Azután eszembe jut ez a tükör dolog, hogy minden, amivel találkozom és hatással van rám, tükröt tart elém. Vagyis ha bosszant a humortalanság, akkor ez felhívja a figyelmemet arra, hogy vizsgáljam meg magamat olyan helyzetekben, amikor nekem sincs humorom. És ez is rendben van. Lehetek mindkettő: vicces és faarcú. A lényeg, hogy tudjak róla és tudatosan válasszam egyiket vagy másikat.

A konklúzió szubjektív és sajátom: egy humor nélküli világban élni olyan, mint egy megbocsátás nélküli világban létezni: pokoli. A humorral teli világban pedig az a legszebb, hogy ha nem veszem véresen komolyan saját magamat, akkor sokkal könnyebben átlibbenek a napokon, és bizony előfordul, hogy kifejezetten élvezem az életet, és értékelni tudok még egy kemény küzdelmekkel teli napot is. Ha mosollyal tudom zárni azt a napot, akkor szerintem többet tettem a világért, mintha homlokomat ráncolva “komolyan veszem az életet”.

Szücs Ildikó írása

Ha tetszett, amit olvastál, böngéssz, olvass, kedveld és kövesd az oldalt. Ha nem akarsz lemaradni az Omyno Akadémia legújabb képzéseiről, akkor iratkozz fel hírlevelünkre - nem zaklatunk felesleges tartalmakkal. :)