Azt hiszem nincs olyan ember, aki még soha senkinek nem okoskodott bele az életébe. Nyilván jó szándékkal, amivel ugyebár a pokolba vezető út is szépen ki van mozaikozva, de esetleg kéretlenül. Mert nagyon halvány a határvonal a vélemény, a tanácsadás és az okoskodás – rondább szóval belepofázás – között.

A ritka őszi napsugarakat kihasználva a Balaton partján ücsörögtem egy nagyon jó barátnőmmel. Úgy döntöttünk, kiélvezzük még egy kicsit a tóparti hangulatot, a napsütést, a kevés embert, a csendet és egy finom ebédet. Arra nem számítottunk, hogy egy ingyenes, gyorstalpaló, életmód-tanácsadáson is részt vehetünk a mögöttünk ülő hölgy jóvoltából. Így fültanúi lehettünk annak a mérhetetlen bölcsességnek, aminek asztalszomszédunk a birtokában volt. Jó hangosan ecsetelte, mi mindent írt meg üzenetben „az Icának”, aminek a lényege az volt, hogy ez az Ica (szerinte) mindent bénán csinál az életében. A kapcsolatait, a munkáját, a lakását, a családját, de még a saját testét is rosszul menedzseli. Röpködtek az egészséges életmódról, egyenes beszédről, helyes étkezésről és mozgásról szóló közhelyes, bár olykor igaz frázisok. És nagyon büszke volt arra, hogy milyen jól megmondta (szegény) Icának. Óvatosan odapillantva szerettük volna megnézni a bölcs gurut teljes valójában. Megtörtént. Egy jó húsban lévő (moderált megfogalmazás), kivörösödött arcbőrű, kissé zilált hajú (értsd: ápolatlan), idősödő hölgyet láttunk vehemensen magyarázni.

Nagyot sóhajtva hagytuk ott a szappanoperába illő monológot, úgy éreztük kellőképpen megvilágosodtunk. Nem kezdtük el recézni, hogy ez mennyire gáz, és bezzeg mi ilyet nem csinálunk. Mert olykor csinálunk, akár bevalljuk, akár nem. És talán nem is vagyunk tudatában annak, hogy egyrészt amivel segíteni akarunk, azzal pont az ellenkezőjét érjük el. Másrészt, hogy azért szeretünk nagy elánnal beleszólni a másik életébe, mert akkor a sajátunkkal nem kell foglalkoznunk, a saját félresikerült cselekedeteinkkel nem kell szembe néznünk. Azok ilyenkor nem is léteznek.

Azért elgondolkodtatott ez a jelenet, hogy vajon meddig mehetek el a véleménynyilvánításban és mennyire vagyok jogosult tanácsot adni bárkinek is. Mert tegyük fel, hogy az a valaki megkérdezi a gondolataimat, és én őszinte szeretnék lenni. Elmondhatom úgy is, hogy közben nem szidom folyamatosan azokat a megoldási kísérleteket, amiket ő használ a problémái kezelésére. A véleményem nem lehet egyenlő az ítélkezéssel, a lenézéssel, a folyamatos kritizálással. A tanácsom nem lehet kioktatás, és nem irányulhat a másik hangulatának lefelé nyomására.

Van olyan, hogy egy barát csak ki akarja adni magából, ami nyomasztja, és nem kérdezi meg, én mit gondolok róla. Ha igazi szeretettel vagyok iránta, akkor nem bánthat, hogy nem érdekli a véleményem. Akkor „csak” meghallgatom, ami lássuk be, hatalmas teljesítmény. Nagyon nehezen tudunk csupán hallgatni; nyitott figyelemmel hagyni, hogy a másik saját maga jusson ki a gondolatai útvesztőjéből. Lehet mondani, hogy kívülről sokkal jobban látjuk a másikat, mint ő saját magát. Ez néha igaz is.
De nézzünk picit befelé: kinek nem esik jól, ha valaki csupán végighallgatja a küzdelmeit, amit talán nehezen összeszedett szavakkal mond el? Még barátok között is olykor bátorság kell ahhoz, hogy bevalljam, mennyire nyomorultul érzem magam. Ha ilyenkor a másik szenvedéllyel megrohamozza a mondandómat és elsorolja mit nem látok jól a történetben, bevallom, én bizony összemegyek egészen kicsire. Ha egy mély, értő hallgatás a válasz, akkor nagyobb eséllyel kérdezem meg, szerinte hol lehet a hiba.

A végén azt hiszem egyetlen dolog a legfontosabb: a találkozás után megnyugodva és feltöltődve érzem-e magam, vagy pedig úgy, mint akit agyoncsaptak és kiszipolyoztak? Mert nem mindegy. És nem szeretnék se „az Ica” bőrében, se az őt becsmérlő, okos(kodó) balatoni guru helyében lenni.

Szücs Ildikó írása

Ha tetszett a bejegyzés, nyomj egy kedvelést és kövesd az oldalt!