Az eszmefuttatás kiváltó oka sok-sok érdekes kommenttel való találkozás az elmúlt évekből. Mindig egyfajta kíváncsi csodálattal olvastam egy-egy bejegyzés alatt a hozzászólásokat. És bár igyekeztem nem ítélkezni, de bevallom ez az út még hosszú számomra, mert forgattam a szemem, sóhajtoztam, és olykor puffogtam is nem kicsit. Majd amikor rájöttem, hogy jéé, szinte ugyanazt csinálom, mint a megmondók, csak éppen némán, akkor kezdtem el megvizsgálni: vajon mi van a beszólások mögött? Mi lehet egy ember fejében, és főleg a lelkében, hogy ebben éli ki magát?

Mondták nekem is sokan, hogy minek ezzel foglalkozni, ezek az emberek ilyenek meg olyanok, de engem érdekel: mégis milyenek? És miért olyanok?

Az biztos, hogy sokszor arc és név nélküliek. Vagyis valamilyen álnéven szólnak hozzá mindenhez, olyan profilképpel, amin semmi esetre sem az igazi arcuk látszik. Vannak persze olyanok, akik simán vállalják az arcukat, nevüket a monitor biztonsága mögül. Mert valljuk be, úgy azért még mindig elég könnyű.

Ahogy láttam, több fajtájuk létezik. Vannak, akik kifejezetten vitatkozni akarnak, ők gyakran igen hosszú fejtegetésbe is fognak, hogy meggyőzzék a másikat (vagy inkább mindenkit), hogy náluk van a bölcsek köve, mindenki más ostoba kiscserkész. Nekik azért szokott nevük és arcuk is lenni.
Vannak az őszinte hülyék – már bocsánat a kifejezésért –, akik valóban, őszintén hiszik, hogy a véleményük egy nagyon megalapozott, mindenki által ismert és elfogadott tényt közvetít. „Tessék felébredni!” - jelszóval, sokszor szintén igazi arccal, névvel.
És vannak a mindent fikázók, nekik nem sok építő gondolatuk van, ellenben válogatott lehúzó véleményt, vagy akár trágárságot írnak, ami híján van minden logikának.

Ez utóbbinál láttam olyat, hogy az illető mindenféle csoportba, oldalra regisztrál, bejelentkezik (álnéven persze, mondjuk egy paradicsomot ábrázoló profilképpel), de saját, netán hasznos bejegyzést egyet sem látok, hozzászólásból viszont van 2654. Hoppá.

Nekem itt jött be a kérdés, hogy vajon milyen életet él? Nem az a lényeg, hogy mivel foglalkozik, vagy hogy a sértegetésen és beszóláson kívül mivel tengeti napjait, hanem hogy mi mozgatja az életben, mi a hajtóereje, milyen az életszemlélete? 
Nyilván fogalmam sincs, hiszen számos variáció létezik, szerencsére nagy az Isten állatkertje és színes népek lakják. Ezért onnan közelítettem meg a kérdést, hogy mi lehet a közös a fent említett csoportok kommentelőiben? Az elfogadás tökéletes hiánya. Persze, elvileg egyértelmű. Mégis elgondolkodtató. A jobb megértés érdekében pedig elhelyezem magam a kanapéjukon, ahonnan élik virtuális világukat és körülnézek bennük.
Valahogy így:

Ha másokat nem fogadok el, kritizálom a munkásságukat, szavaikat, gondolataikat vagy akár a kinézetüket, az ugyebár semmit nem mond el a másik munkásságáról és világnézetéről, rólam azonban nagyjából mindent. Elmondja mennyire szűklátókörű vagyok, mennyire nem tudom elfogadni, ha valaki másképp látja a dolgokat, mint én, mennyire bosszant, hogy a világ tele van hülyékkel, akik mégis boldogan élik az életüket, megvalósítják terveiket és kiteszik a világhálón, hogy mások is lássák. Idegesít, hogy ők tudnak valamit, amit ki is mondanak, de amit tudnak, az nem fér bele az én kis szűk kockanézetembe a világról. Vagyis hülyeség. Pont. Ennek hangot adok és elégedetten dőlök hátra, hogy most aztán megmondtam, végre felébred az a szerencsétlen és leszáll a magas lóról. Majd én megmutatom neki mi a lényeg a világban, milyen a normális ember, hogyan kell élni. A kanapéról. Arc nélkül. Álnéven. Bátor vagyok nagyon.

Vajon valami ilyesmi játszódhat le benne? Ezt sosem fogom megtudni, mert amit még NEM tapasztaltam ezzel kapcsolatban, hogy értelmes diskurzust folytassunk a különböző nézőpontokról azzal a céllal, hogy megértsük egymást. Mert az alapvető cél nyilvánvalóan más: ő széthúzni, távolodni és szenvedni akar, én megérteni, közeledni és elégedetten élni. Az út két távoli pontján vagyunk, ahogy én közeledem, ő úgy fut egyre messzebb hátra ordibálva a válla fölött.

Tudom, nem kell foglalkozni vele, mindig ezt a tanácsot kapom. Nincsenek álmatlan éjszakáim emiatt, de jólesett elmélkedni ezen, és rájönni, hogy mire tanítanak az ilyen helyzetek és emberek. Mert tanítanak nagyon, engem például a még nagyobb elfogadásra, és nem csak őket, másokat, hanem elsősorban önmagamat. Hiszen számomra ez az, ami hangosan virít róluk, hogy önmagukkal elégedetlenek, de nagyon, és erre ez a megoldókulcsuk. Erre figyelmeztetnek, hogy én ne válasszam ezt, mert nem akarom ezt a „megoldást” választani. Ehhez társul az is, hogy őket sem ítélem el, még ha nem is értem meg, de annyit tudok tenni, hogy megengedem nekik, hogy olyanok legyenek amilyenek. És magamnak is.

Szücs Ildikó írása